Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)

váltásra" - írja édesapám a Kísérleti dramaturgia második kötetében. Testamentum-jellegű, negyven éven át írt életrajzi regényének, az Irgalomnak zárójelenete. Kertész Ágnes, a főhős és a sánta fiatalember, aki hozzácsapódott szeretetével, szerelmével, együtt sétálnak, és Ágnes - aki egyébként orvostanhallgató, és akiben édesapám magát írta meg - rá akarja venni ezt a fiatalembert arra, hogy próbáljon meg futni. A fiú vonakodva, nehezen indul, de végül is elindul, és elkezdenek futni együtt: „De most már elég, mondta Feri, amint érezte, hogy Ágnes lassít kissé. - Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Ágnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, s megcsókolta lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék."

Judit: Én apunak talán a regényeit szeretem legkevésbé, és egészen biztosan a történelmi drámáit a legjobban. Ezekben mindig egy csapdahelyzet van. A főhős belekerül egy olyan csapdába, amiből nincs kiút, és én mindig úgy éreztem, hogy kicsit a saját maga helyzetét írja le. Nagyon szeretem Az árulót a darabjai közül, többek között azért, ahogyan Görgey belenyugszik abba, hogy ő áruló, mert az országnak azt kell hinnie, hogy nem győzték le, hanem volt egy áruló, aki minden bajt okozott. A drámái - a történelmi drámákra gondolok - számomra a legszebbek, és azt gondolom, hogy azok mindenkinek mondhatnak valamit.

Ágnes: Milyen érdekes, hogy négyen négyféleképpen értékeljük és hasznosítjuk azt a hagyományt, amit szüléinktől kaptunk. Hogy nekem melyik a legkedvesebb írásom tőle? Én feltétlenül az életrajzi írásait mondanám: a Homályból homályba, a Magam helyett és a naplók. Többször is végigtekintettem az életén, amikor képes életrajzát és a levelezését rendezgettem. Most éppen a Magam helyett című munkáját rendezem sajtó alá, a kézirat alapján visszaállítva az eredeti szöveget, és elszorul a szívem. Úgy sajnálom őt, az én hatalmas, csodálatos apámat, hogy mennyit szenvedett, és mennyi gyötrelemmel élte le az életét, milyen érzékenyen fordult a világ felé. Talán furcsán hangzik: gyerekkoromban soha nem hittem el, hogy az én édesapámnak valami baja történhet, hogy őt bántják. Most érzem, hogy nagyon nehéz élete volt. És ebből a nehéz életből tudta ezeket a műveket kicsikarni magából.

Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001. szeptember 24-én

A beszélgetést készítette: Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván

71