Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)

Agnes: Egyszer leírta a Ha én miniszter lennék című művében, hogy igazi olvasót csak a nemzeti irodalom tud nevelni, és azzal, hogy beengedték a nyugati irodalmat, egy kicsit a nemzeti irodalmat nyomják el.

Magda: Egyik kedvenc szava volt az „életrecept". Főként idős korában egyrészt regényein keresztül, másrészt a Ha most lennék fiatal című tanulmányában próbál életreceptet meghirdetni. Az utóbbi műben annyi életigazság van, hogy szerintem kötelező olvasmánnyá kellene tenni, és nemcsak középiskolásoknak, hanem a szülőknek is. A nemzetek sorsa helyett inkább az egyén sorsával foglalkozik, és azt mondja, hogy próbáljunk életreceptet magunknak a minőségi oldalon kialakítani.

Csilla: Én '43-ban születtem, és azt gondolom, hogy az én generációm egy eléggé tönkretett, kifosztott generáció - ha szabad így fogalmaznom -, nemcsak azért, mert a háborúban születtünk, hanem az utána következő évek miatt is. Ezek nem múltak el nyomtalanul, és pontosan azt érzem csodálatosnak édesapám munkáiban, ahogyan ő a szeretetről és a szeretet anomáliáiról ír. Ilyen szeretet-anomália például a Bolyaiak drámája, amelyben a bálványozás teszi az apát a fia zsarnokává, és aztán ellenségévé is. A gyermekek-if jak lázadása, elszakadása a szülői háztól és az azzal járó gyökértelenség a mai élet jelensége is, s „ahol a szeretet elfáradt, az egymás gyötrése, ami összetart" - írja édesapám az Apai dicsőség 14. képében és a Kísérleti dramaturgia első kötetében. Drámái közül több is a család szakadásáról, testvérháborúról: a szeretet anomáliáiról ad képet. Mindezek ellenpéldája Égető Eszternek vagy az Irgalom főhősének, Kertész Ágnesnek az élete, akik - édesapám megfogalmazása szerint - szeretetükkel, a belátás, a segítség, a szorgalom szálaival valami édenkert-félét próbálnak teremteni, mint ahogyan az Emberi színjáték hőse, Boda Zoltán is elfogadásával, a másikhoz odahajló segítő magatartásával az élet sérültjeit gyűjti testi-lelki gyógyító közösségbe maga köré. Ezért gondolom, hogy ezek a regények valamiféle hiányt pótolnak, és családi életünk pozitív megélésében segítenek.

A lányok és édesapjuk között bizonyára kétoldalú hatásról is beszélhetünk, hiszen végzettségük és hivatásuk révén belefolyhattak munkájába, például a Galilei vagy A két Bolyai írásakor.

Judit: Ha bele nem is folyhatott az ember az ilyenfajta munkákba, de ezekről a témákról sokat beszélgettünk. Galilei apám számára mindig rendkívül kedves alak volt. Nem filozófiai vagy vallási nézetei miatt, hanem azért, mert úgy érezte, hogy az a korszak, amit annyira szeretett, és amit úgy hívott, hogy nyugati civilizáció, Galileivel kezdődött. Akkor, amikor - írja is valahol - a reneszánsz habzsoló, mindent lenyelni akaró érdeklődése után a tudós leejti a követ, és megméri, hogy az milyen gyorsan esik le. Ezt az új korszakot apám nagyon szerette. Egyébként a Galilei megírásáról köztudott, hogy a témát nem ő választotta. Kértek egy darabot, és akkor elkezdődött a tárgyalás,’hogy kiről is, mit is, hogy is, mint is, és így jött valahogy elő Galilei alakja. Aztán, hogy miért lett ebből annyi komplikáció, annak okát apám leírja egyik darabjában: nem lehet egyszerre írni és óvatosnak lenni. O Galilei jelentőségével teljesen tisztában volt, és nagyon kedvelte ezt a darabját.

A Bolyaiaknál nagyon csodáltam apám önkontrollját, mert természetesen a téma, ahogy ő megírta, igaz, valóban úgy történt. Tudta, hogy Bolyai Jánosnak milyen nagy a jelentősége. Azt is érezte, hogy tudományos-kulturális tekintetben Erdély még Magyarországhoz képest is elszigetelt volt abban az időben. Bolyai Jánost rendkívül nagyra becsülte, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a magyar tudománynak egyik legnagyobb alakja, és hogy Farkas hozzá sem mérhető. Ennek dacára az, aki ismeri aput, jól érzékeli, hogy Bolyai Farkas közelebb állt a szívéhez, mint János. Egyszer azt mondtam neki, hogy csalódást okozhattak a lányai, mert az látszik a darabból, hogy az apa fájdalmát jobban megérti, mint a tudósét. És az is benne van a darabban, amit az ember nagyon sokszor lát a tudományos életben: az a nem tudatos, de szíve mélyén rejlő tiltakozása, amikor a tanítvány a mester feje fölé nő. Galilei alakjában ez nem érezhető, de Bolyai Farkaséban igen; hogy van egy ilyen önkéntelen el nem fogadása annak, hogy János, a fia nagyobb nála.

69