Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk” (Sokszólamú beszélgetés Zalán Tiborral egy virtuális irodalmi szalonban)
Zalán Tibor; Sokféle bajom van a befejezetlenséggel, és tartok attól, nem minden bajom fog elmúlni egyáltalán, vagy olyan hamar, ahogyan azt szeretném és egészséges lenne. Jelen pillanatban egy színházi játék szövegkönyvén dolgozom, Münchausen báró holdszínháza (súlytalanság balett) a címe, és a Kolibri Színház, az Új Színház és a Fővárosi Nagycirkusz közös produkciója lesz a Cirkuszban. Sokat kínlódom vele, az első résszel vagyok teljesen készen, de a második rész, valamiért, nagyon vadul ellenáll. Ebben az esetben, kivételesen, nem igazi múzsa a határidő. Már háromszor léptem túl a határidőt, és nem az akarásnál van gond, hanem a nemtudásnál. Befejeztem a Ciróka Bábszínháznak Kecskemétre egy tibeti mesealapokat felhasználó bábjátékot, Kabulé kincse a címe, december eleji a bemutató, és még az idén színpadra írok három népmesét a saját színházamnak; a Kolibri Fészekben lesz az előadás. A Rádió meghívásos gyermekhangjáték-pályázatára is le kellene adnom a szinopszist, ennek a lehető legidétlenebb összefoglaló címe van: Az én családom. Mit lehet egy családból kihozni, ami mese is meg kaland is, meg fordulat is, meg költészet is, meg... Igazi mag, konfliktus akkor keletkezhet, ha a család csonka, ha valami csapás van rajta... Ugyancsak a rádiónak készül (már két éve) a Hová vezetsz? című monodráma- hangjáték, ami Mácsai Pali rádiós jutalom-játéka lenne. Folytatom a Papírvárost, hamarosan a második kötet leadásának is elérkezik a határideje. Fél évet adtam magamnak, hogy hozzákezdjek, és egy évet, hogy befejezzem azt, az Unfair lady című, legalább ötödik éve tervezett, azóta csak tologatott darabom megírásához. Elkezdtem egy versciklust két éve, Erotikus vázlatok címmel, aminek még van vissza vagy harminc darabja. A Genyagin-averzió című verses regényemnek tizenegy része hiányzik még, az első valamikor ebben a hónapban lesz olvasható az ÉS-ben, dolgozom egy Krisztus-cikluson, ami egészen váratlan (orvosi) nézőpontból akarja megragadni a Gecemane kerttől a kereszthalálig vezető utat. Lassan gondolkodnom kell egy újabb versesköteten, és talán két filmforgatókönyv megírása is benne lesz az elkövetkező egy-két évben. Nem kevés, tudom, csak idő, csak idő, csak idő... Szügyi Zoltán: Drága Barátom, Bölcs Salamonként mondanád-e Te is: minden hiábavalóság? S hogyan vélekedsz: elirigyli-e a sas olykor a kisebb testű madarak röptét? És örömmel vagy csak fájdalmasan fedi fel mélységeinek titkait az óceán? Zalán Tibor: Drága Zoltánom, ha én bölcs lennék, lehet, nem beszélgetnénk itt. Túlbecsülsz, amikor metaforikusán olyan kérdéseket teszel fel nekem, amikre sem Salamon, sem Kölcsey nem tudta a választ. Csak sejtem, hogy valóban hiábavalóság minden. Ha nem így lenne, akkor nem léptem volna ki az irodalomból, vállalnék funkciókat, most például, hogy sokan megkerestek itthonról és a nagyvilágból, hogy vállaljam el a írószövetségi elnöki jelölést, vállalnám, ilyenek. Még abban bízom, hogy nem volt teljesen hiábavaló azt a sok szamárságot összeírnom, amit megtettem az elmúlt negyedszázadban. A sas pedig igencsak irigyli a kisebb testű madarak röptét, mert jó lenne néha neki is cél nélkül röpdösni és elvegyülni a föld közeli sokaságban. Az óceán pedig a fájdalmát rejti el a mélyében, hiszen a legmagányosabb lény a világon a tenger. Egyszer álltam a Niagarával szemközt, néztem, ahogyan az irdatlan víz- mennyiség dübörögve zuhan alá, és arra gondoltam, milyen lehet éjszaka Niagarának lenni, amikor a sok turista hazamegy. Kurva rossz lehet. Hát még az óceánnak, amelyhez képest a Niagara bizony csak felejthető csacskaság. Pécsi Györgyi: Komolyan tudod venni ezeket a kérdéseket? Ezt a virtuális párbeszédformát? Eközben magad is nem virtualizálódsz? Ez az újmódi író-olvasó találkozó? Ilyenkor kinek beszélsz, ha válaszolsz? Zalán Tibor: Györgyi kedves, ha az ember elvállal valamit, azt illik komolyan venni. Papíron vagy éterben, virtuálisan vagy naturálisán. Én őszintén megbecsülésnek érzem, hogy arra érdekesnek és érdemesnek találnak mások, hogy én legyek az, akitől kérdeznek, és arra érdemesítenek, hogy kérdéseket tesznek fel kiváló és általam szeretett emberek. Ez a beszédforma csöppet sem virtuálisabb, mint a normális levél, csak gyorsabb. Akkor lenne az, ha jeligés kérdezőknek, vállalástalan fantomoknak kellene válaszokat adnom. Mitől lenne virtuális egy 58
