Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - „Egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk” (Sokszólamú beszélgetés Zalán Tiborral egy virtuális irodalmi szalonban)

bejelentkeztem nálad. „És miről ismerlek meg?" - aggodalmaskodtam. „Lesz a kezemben egy fekete könyv" - válaszoltad. Amikor a megbeszélt helyre odaértem, a lépcsőn ülve ezt a könyvet lapozgattad. Már benne volt a nekem szóló dedikálás. Meghatódtam. Csak a sörök oldottak fel a Kassai Kocsmában). Szóval: szoktál-e még...?

Zalán Tibor: Nem szoktam. Az ígéretes költők már nem engem keresnek meg, mert se lapom, se türelmem hozzájuk. Azért, elég rémisztő lehet egy pofa a Vígszínház lépcsőjén, kezében a saját kötetével. Egy mentségem lehet, hogy dedikálva volt számodra a kötet. Erről egy történet. Kortárs-szerkesztő koromban összetalálkoztam Vas Istvánnal az utcán. Bottal járt, egy nagy tarisznyaszerű eszköz volt a vállán, és öreg volt, nagyon szép öreg. Örülök, hogy látlak, mondja, többször kerestelek a szerkesztőségben, oda akartam adni a gyűjteményes fordításköteteimet. Álltam, néztem rá, aztán azt gondoltam, jó duma. Benyúlt a tarisznyájába, és kihúzott belőle három sárga kötetet. Ügyes, gondoltam, miközben megköszöntem. Elboto- zott, elballagtam én is. Biztos volt nála épp a köteteiből, gondoltam. Hazaérve fölütöttem a legfölső könyvet, és majdnem lefordultam a székről: dedikálva volt a nevemre. Tehát, valóban, napokon keresztül cipelte a nekem szánt köteteket Vas a nagy nyárban a Széchenyi utcába. O már élő klasszikus, én pályája elején járó süvölvény. Miért? Hiszen a Kortársban nem közölt verset a rovatvezetőségem alatt, tehát még csak nem is ennek szólt a gesztus. Akkor nagyon megértettem és megtanultam valamit. És attól kezdve lett fontos számomra, pontosabban vált programszerűvé a fiatal költőkkel, induló pályákkal a tisztességes bánás. Most is az. Fekete könyvvel a kezemben, vagy anélkül.

Dalos György: Milyen érzés volt alanyi költőként chicagói szerkesztőnek lenni („Szivárvány")?

Zalán Tibor: Hát, ha mindkét végén lettem volna a zsinórnak, nagyon jó. Mert, más volt Mózsinak Chicagóból hazaugrania, mint nekem kimenni Amerikába. Más pesti chicagóinak lenni, mint chicagói pestinek. Én társszerkesztőként alkalmazott voltam, aki gyakorlatilag nem rendelkezett anyagi forrással vagy bázissal. Amikor a lap megszüntetését bejelentette a fenntartó-szerkesztő, Mózsi Ferenc, még azt sem tudtam mondani, hogy bakk. Magyarázatot sem kértem, és később sem éreztem úgy, hogy kérnem kellett, lehetett volna. Akkor derült ki, hogy nagyon is alanyi költő maradtam végig, mindenféle garancia-kérés nélkül feccoltam bele majd egy évtizedet az életemből a Szivárványba, és ezt az egészet egy augusztus éjszakai telefonnal nemlétezővé lehetett tenni. Mindegy. Én nagyon fontosnak tartottam a Szivárványt, mert abban a nagyon átpolitizálódó helyzetben megpróbált csak minőségi szempontokat érvényesíteni. Azóta sincs ilyen, pedig nagyon kellene.

Mózsi Ferenc: Tibor(cz)omhoz az lenne a kérdésem: mikor folytatja vajon a még annak idején elkezdett Tűz Tamás-tanulmányát, akár kivetítve a problematikát a saját költészetére is?

Zalán Tibor: Jó Ferencem, úgy is, mint hajdani szerkesztőtársam a Szivárványban, elevenemre tapintottál, mármint a sok félbehagyott munkára, el nem kezdett tervre. Nem csak a Tűz Tamás-tanulmány maradt félbe. Végiggondolom, mert erre kényszerít a kérdésed, ha most hirtelen meghalnék, drámák, regények, de még versek sokaságát vinném magammal, természetesen mindet csonkán hagyottan, el sem kezdetien... Megijedek. A Tűz Tamás-tanulmány befejezetlensége azóta is bánt, és időnként rám tör a folytatás szükségérzete, ugyanakkor nagyon zavar, hogy évekkel ezelőtt hagytam félbe. A félbemaradás oka kettős. Részben, mert épp olyan lelki és energiai bajaim voltak az idő tájt, hogy képtelen voltam azt a magasfeszültséget fenntartani, inkább előidézni, ami a tanulmány első részének megírásakor volt bennem. A másik, hogy kaptam egy ígéretet egy kiváló barátomtól arra, hogy két hétre egy faházban elhelyez, eltart, és nekem csak a tanulmánnyal kell foglalkoznom. Az ő élete is más kanyart vett, mint ahogy az ígéret mondásakor arra számítani lehetett, a faház sem ott áll már, ahol állt, de az is lehet, ott áll még, csak már ő sem az a faház, aki régen volt. Jól érzed, hogy az ember a máséval való foglalkozáskor erősen foglalkozik a magáéval is, állandóan párhuzamba állítja a talált és átbeszélt problémát a saját művészetében találhatóval, a megoldások50