Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Zelei Miklós: Baltakrémleves (színpadi játék)
ra nyomás alatt, hogy dűltek-borultak maguktól. Nem kellett őket löködni olyan nagyon egyiket se. Alagút! Alagút! (Szikszai négykézláb járkál az asztal alatt.) Akkor a vén szaros négykézlábra állt, és sípolva elindult az asztalok alatt. Túúú! Túúú! Csihuhu. Aztán vissza a vadászba, Hupuczi meg prémiumba benyalhatott egy fél vilmoskörtét. Fenékig, vén ágyú tolvaj! Fenékig. De itt nincsen tömény, Árpikám. (A földön, fekve könyököl.) Te nem tudod, de ötvenhatban a Fíupuczi elment Orosházára lóval, ágyúért. Hogy megvédje Gomorát az oroszoktól! Húzta szegény ló az ágyút Orosháza-Gomora közt a kövesúton, de mire beértek volna Gomorára, a ló elfáradt. Nem jött tovább az istennek se. Álltak, vártak. A lovat nem lehet megberhelni, mint a Trabantot. A Hupuczi néha megnógatta, de a ló csak nem akarta a jót. Ez volt a Hupuczi szerencséje! Mert a másik úton, Arad felől, közben megérkeztek Gomorára a szovjet tankok. Mentek Pestre. Vagy két napig csörömpöltek keresztül a falun. Az orruk már rég Pesten omlasztotta a házakat, amikor a farkuk még mindig itt csapkodott nálunk, a határ mellett. Hupuczi megtudta, hogy a talpra magyarból seggre magyar lett, kifogta a lovat, az ágyút beborította az árokba, és kezében a kantárral szép csöndben hazaballagott. Vízkereszt után már benne is volt a kommunista pártban. Na, ágyútolvaj, örülhetsz, hogy beveszünk! És a Fülpös Tónit verték helyette agyon. Bélák elvtárs, a párttitkár, aki Hupuczit fölvette a pártba, attól fogva mindig ezzel húzta. Na, ágyútolvaj, adj hálát a lovadnak. Aztán a lányát, a Hupuczi Babát, az osztálytársam öccse, a Krátki Jani vette feleségül. Összementek, és a Janit már vitték is katonának. Na, vén ágyútolvaj, kihúzzuk a Janit a katonaságból! Én akkor már hivatalban voltam. Nem árt az neki! Egy kis katonaság. Nem szerette a Janit. Hadd vigyék el, közben hátha történik valami, 'sz visszakapja a Babáját. Egy jobb parti! Nem a Jani. Vissza is kapta. Volt valami marha nagy hadgyakorlat, tankokkal mentek át a Dunán. Egy tank lent maradt a Duna fenekén, abban volt a Krátki Jani. Micsoda család volt az. A Krátkiék. Meghalt a húguk is, még alsó tagozaton. Fehérvérűségben. Másodikos lehetett. Háztól temettünk akkor még. Nem volt Gomorán ravatalozó. Ott feküdt a kis aranydíszes, fehér koporsó az udvarukon, benne a Krátki Klárika, vékony szálú, szőke haj, keskeny arc. A száját meg mintha kirúzsozták volna. Körülötte az osztálytársai, mi többiek hátrébb. Olyan szép, mintha élne! És elindult a temetési menet. Érthetetlen, hogy ilyen családok. Mert az apjukat, a Krátki rendőrt meg leszúrták. Bement az egyik kocsmába. Most már hazafele. Zárni, emberek! Erre valamelyik keresztülverte rajta a biliárddákót. Ahhoz erő költött! Milyen tompa a vége. A Krátki rendőr annyit se mondott, hogy hrhrhrhr. Azóta már a felesége is meghalt. Az osztálytársam, a Krátki Béla, az megvan. Cukrászdája volt, de becsukta a Köjál a kosz miatt. Olyan melankóliásan dolgozott. Ha valami leesett, elnézte, ahogy hullik, szállingózik lefele, aztán otthagyta, lent a betonpadlón. Hupuczi Baba is melankóliás lett. A szerelem miatt. Ő szerette a Janit. Nem úgy, mint a vén ágyútolvaj. Az iszik is, mint az öntött ürge. Nincs már pénze rá, egy ötliteres uborkásüvegbe élesztőt rak, rája cukrot, az egészet leönti vízzel, pár napig erjed, itatóssal leszűri, 'sz dobd be magyar! Csuda, hogy él. A Babája meg naponta ki a temetőbe, gondozza a sírt, imádkozik, gyomlál, locsol. Jó el- hízottan billeg a temcsi fele, jobb, ha oda se néz az ember. A lábán húsz évvel ezelőtti szűk körömcipő, üveggyöngyökkel, a legtöbb már lepotyogott, de egy-kettő még ott csillog rajta. Vastag bokáiról a hús rálöttyed a cipőkre, a kezében gereblye, 22
