Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
Paroles, Paroles, Paroles Jaj, meg fogok halni! - mondta a szívéhez kapva, és elfehéredett ujjai szétágaztak a mellén, amint ott ült a tóparti asztalnál, előtte egy korsó sör. Két barátja, az író meg a rádióriporter vele hallgatózott ugyanazzal az aggodalommal, s csak akkor mozdultak meg, amikor látták, hogy ő mosolyogva, sietősen int: ne akadjanak fenn ezen, hiszen ővele gyakran megtörténik... Odabentről, a csónakházból kihallatszott a gépi zene - Dalida énekelt kellemes, de kissé már napszítta hangon, mintha egész délután bárkában ringatózott volna hanyatt fekve, s most kiszikkadt volna:- Paroles, paroles, paroles... A dallam fölött látta a kiégett tekintetet és a megnyúlt arcot, amelyet a tévé képernyőjén is felismert, amikor utoljára hallotta énekelni őt a brassói könnyűzene-fesztiválon. Ez már akkor sem lepte meg, hiszen tudta, hogy kábítószerekkel pusztítja magát, s egy napon belesimul majd a marihuána halványkék ködébe... Mielőtt visszahajolt volna az asztal fölé, egy pillanatra még eléje tűntek annak a képeslapnak a fotói, amelyek Dalida milliomos férjének a temetését részletezték; vajon miért is lőtte agyon magát?...- Paroles, paroles, paroles... Szavak, szavak, szavak... Hiába mosolygott, hiába erőlködött udvariasan, mert immár csak önmagára tudott figyelni, s mihelyt módját lelte, föl is állt, és elköszönt a társaitól. Különös sejtés és szorongás fogta el; miközben feltűrt gallérú ballonkabátban, zsebre dugott kézzel ment a sétányon, úgy érezte, nem szabad kilépnie a rozsdás lombú fák alól a zajba, füstbe, tolongásba, mert akkor a saját kezével vágja el annak az óriási mesterséges szívnek a tápláló ereit, amelyet most a sétatér jelent számára, fáival, bokraival, fanyar, hűvös illatával... Leült egy padra, fejét becsüngette a térdei közé, és mosolygott, mert a szorongására időnként másfajta érzés következett: valami zengő fényesség terjedt szét benne, hogy egyszerre érintkezzék éggel és földdel, átélve a lét kötöttségét és teljes eloldottságát, mégpedig oly gyors váltakozásban, mintha a sors mindkét lehetőséget sürgetően fölkínálná, hogy válasszon; azonban tudta, hogy csak játék ez, a lélek utolsó önvigasztalása, káprázat, amelynek fala mögött súlyos rögök hullanak...- Paroles, paroles, paroles... Valaki ismét belökhetett egy pénzdarabot a wurlitzerbe, mert Dalida feltápászkodva ismét énekelni kezdett; de többé nem tudott figyelni rá, mert miközben a szíve tájékát tapogatta, arra gondolt, hogy talán jobban kellett volna kímélnie magát: kevesebbet dolgozni, sosem éjszakázni, hat-nyolc cigarettánál többet nem szívni, fűszert, izgatószereket nem használni, kerülni a veszekedést, mérsékelten élni, s inkább befelé figyelni, így oktatta a drága, jó Rafael Fülöp, és az ujjait fölemelte, mint a nádpálcát: ha nem ügyel magára, legföljebb öt éve van még hátra!... És ő nem ügyelt, mert mások voltak a körülmények, semhogy ezt a beteg nyugdíjasra kiszabott életet élhette volna, és néha úgy rohant végig tíz emelet magasságában egy árva és magányos deszkán, hogy csak akkor pillantott alá a kék semmibe, amikor a kőművesek kiáltozni kezdtek, hogy az állás még nincs kész. És elszívott két doboz cigarettát reggeltől estig, de még hármat is, és őrjöngött, ha nem hozták idejében a cementet, épületvasat, téglát, ha tunyaságba fulladt a munka; és izgatószernek ott volt az ő szarrá ment házassága, azóta, hogy Irma többé nem akart hányódni mellette, elhagyta őt, és az anyjához költözött a kislánnyal, akit ma is azzal ámít, hogy ő mesepalotát épít a sze- recseneknek Zambia-Bambiában... Mi marad még, mivel enyhíthetne még az önvádon? „Számolnod többé semmivel sem lehet, itt már minden szám imaginárius!" Ismét elmosolyodott, és közben az estére 14
