Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
gondolt amikor újra Vele lesz a társaságban, azzal a szegénykével, aki éppúgy ég és föld között lebeg, mint ő most, s valami hasonló mese szerint a kisfia képzeletében bizonyára négereket gyógyít ugyancsak Zambia-Bambiában, vagy álmokat épít fekete könyvekből... És újra összeölelkeznek a táncban, de úgy, hogy ne legyen feltűnő, és az ő tekintete ezen az estén sem fogja kérdezni attól a másik tekintettől, hogy meddig kell még bujkálnia, hogy miért nem vállalja Éva is ugyanazt a világ előtt...- Paroles, paroles, paroles... Átöltözött, két fehér zsebkendőt is tett a zsebébe, s mielőtt elindult volna, megnézte, hogy könnyen hozzá lehet-e férni az igazolványához, ha útközben baj éri... Nem érzett sem görcsöt, sem nyilallást, csupán a korábbi szorongás oldódott valami csöndes meg- indultsággá benne. Az utcai lámpák sápadt égőit szinte szikrázni látta, mindennek éles, határozott vonala volt előtte. Úgy szívta be a levegőt, mint aki tubákol, és az erjedt körte illatát valósággal kiszűrte az őszi nyirkosság és az ázott föld szagából... A társaság már előmelegítette magát szilvóriummal, konyakkal, lengyel vodkával; örvendezve, zajosan fogadták, csak Éva került elő kissé később, kissé szégyenkezve, de csak még szebb volt pirosán izzó arca a könnyű, szilvakék ruha fölött, s mikor táncolni kezdtek, néma és szemérmes bocsánatkéréssel az ő vállára fektette a fejét, végigcirógatta az arcát, aztán fölpillantott rá kérdő-mosolyogva; de amikor látta, hogy ő is mosolyog, beszélni kezdett, s megint ugyanazokat a szavakat mondta:- Most már igazán csak hetek vannak hátra... Ha eddig kibírtuk, ezután is kibírjuk... Utána minden szép lesz, jó lesz... Úgy lesz, ahogy te akarod... Csak legyünk erősek, ne adjuk magunkat a világ szájára... Ne legyünk senkinek témája... Én felszabadult nő vagyok, de védenem kell az Etédy család presztízsét; apám mégiscsak ismert név a tudományos világban...- Paroles, paroles, paroles... íme, Dalida ide is követte őt, karjai ernyedten kígyóztak a leomló szőke haj között, valahol a magnó mögötti homályban. A társaság még az elején magukra hagyta őket, odaát röhincsélt, csörgette poharait a másik szobában, még az ajtó is beljebb volt hajtva; mindezt bizonyára tapintatból tették, szánalomból, megértésből, biztatásból, s mikor Éva fölnézett ugyanazzal a mosolygó s kissé meghatódott pillantással, arca szinte rázuhant az asszonyka forró arcára, s átkarolva egészen magához húzta őt, és csókolta, és még a könnye is eleredt izgatott kimerültségében. Már nem is a zenére, hanem valami belső mámortól forgott; talán nem is volt abban semmi ritmus, de ki tudja később, hogy mi és hogyan is történt oly rövid idő alatt... Mert a férfi tánc közben és csók közben egyszerre zengést hallott, éles fény sistergett át a szobán, de ebben a káprázatban ő már a levegőt ölelte, és a szája megtelt pergelt cukor ízével: egy percig még úgy érezte, hogy emelkedik, testetlenül száll fölfelé, aztán hirtelen zuhanni kezdett, és sötétség vette körül... Éva sikoltozására összeszaladt a társaság, a mérnököt átnyalábolták és végigfektették a heverőn; valaki vízért szaladt a konyhába, valaki a nulla-hatot tárcsázta, valaki háromszor is elkiáltotta:- Mesterséges lélegzést a szájon keresztül!... Éva tudta, hogy ez neki szól, hiszen ő az orvos, s mindjárt félre is húzódtak előle, de ő csak állt dermedten, szájában az iménti csókok ízével; talán épp emiatt fogta el oly bénító zavar, hogy nem mert a kedves férfi szájára hajolni; rettegett, hogy ha minden mozdulatával, minden izgalmával levegőt, életet igyekszik lehelni belé, kiszolgáltatja magát a jelenlévőknek... És nézte elködösödő szemmel, tehetetlenül, ahogy a férfi arca egyre feketedve lemerül előtte, mint egy kalapált, szigorú maszk a víz alá. „Paroles, paroles, paroles..."- Zárjátok már le azt a kurva magnót! - ordította egy férfi, zokogásba fulladt hangon. 15
