Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
- Most pedig papálsz valami finomat! - mondta buzgón és elfogódottan. - Én magam etetlek meg!... Én, az édesapád!.. Éppúgy, mint pici korodban!... Odatérdelt a fiú mellé a szőnyegre, és biztatóan nagyra tátotta a száját; Tódor szinte döbbenten figyelte a jelenetet, még el is mordult, hogy mire való ez a cirkusz, de utána fölébredt benne az édesanyjától örökölt jósága, és kissé megszánta a térdeplő embert, aki rajongásában se látott, se hallott, akinek csak az volt a fontos, hogy fölnyíljék az ő szakállába bújtatott gyermekszája, és elfogadja tőle legalább az egyetlen kanál ételt. Másnap az apa ismét eljött: a szeme, a kalapja, sőt még a táskája is ragyogott, miközben odaállította a tejesüveget a kapurács mögé, és közölte, hogy egész hónapra előfizetett a kihordónak; Tódorka pedig igyék minél több tejesít, mert az a tüdőnek, az izmoknak, a fogazatnak egyaránt jót tesz, és sose feledkezzék meg esténként kitenni az üveget a helyére... Harmadnap már kora reggel friss kiflit hozott, kettészelve megkente vajjal, lágytojást főzött, és órájának másodpercmutatóján mérte aggódó arccal az időt; aztán ágyhoz vitte Tódornak a reggelit, és ragaszkodott hozzá, hogy falatonként ő dugdossa a szájába... Ettől kezdve naponta módját találta, hogy beállítson valamivel, hogy ott töltsön a régi lakásban egy-két órát. Egy reggel azonban, amikor el akart surranni mellette az előszobában, Ágnes lobbanó tekintettel mordult utána:- Mi történt veled?!... Mit sompolyogsz, mismásolsz egy ideje?... Mit szőtök körülöttem?!... Linda terrorizál, mert azt mondja, elvettél tőle, te pedig, kegyelmes tanár úr, épp akkor hagysz magamra, amikor vergődöm..., amikor nincs kivel megtárgyalnom semmit..., amikor pályára készülök... Az Isten verné meg az ilyen házasságokat és az ilyen szülőket!... Odavágta a kefefésűt, és sírva kifakadt; de ő nem ért rá törődni vele, egy percig sunyin összehúzódott, mint aki rejteget valamit a kabátja alatt, aztán szó nélkül kiment, s mikor az utcára ért, valósággal fölujjongott. Már azelőtt eszébe idézte, hogy a fiú kiskorában megevett egyszer egy tányér lucskoskáposztát, és elhatározta, hogy ma azt főz neki. Vett egy fél rózsaszínre forrázott disznópofát, a piacon hatalmas fej káposztára alkudott meg, és már korán bezörgetett Tódorhoz.- Képzeld, milyen cirkuszom volt! - dicsekedett cinkos kacsintással, miután letette a terhét. - Féltékeny lett Ágnes reád; azt mondja, hogy megtagadtam őt!... A fiú gyanús szótlansággal hallgatott, még félre is fordult tőle, s mikor ismét ránézett, szinte feldúlt volt:- Igaza van annak a lánynak: mit akar maga tőlem?... Csak nem ébredt fel szívében az apai szeretet?... És ha fölébredt, nem akar alamizsnával megvigasztalni?...- De fiam..., édes Tódorkám... - A tanár kinyújtotta a kezét, sápadt volt, arcán szét- mázolódott a megalázottság mosolya. Már a magázás is sértette. - Ne beszélj így velem, az Istenre kérlek!... A fiút azonban valóságos dühroham kapta most el; végre tárta az ablakot, aztán megragadta a káposztafőt és a becsomagolt disznópofát, és kilökte a kertbe a bokrok közé.- Hagyjon már békén! - üvöltötte. - Elegem volt ebből az elkésett játékból!... Hagyjon magamra, érti?! Egy negyedóra múlva a tanár gyűrötten, megöregedve, összerúgdalt lélekkel baktatott végig az utcán. „Bizonyára igaza van a kölyöknek - gondolta, mintha valami belső hang sírdogálna elő az emlékei mélyéről. - Mert egy asszonyt el lehet hagyni büntetlenül, de egy gyereket soha... Egy gyerektől csak a halál választhat el bennünket..." 13
