Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
Neki nem volt fia; neki egy lánya volt, Ágnes, akit kiskorától igyekezett magához édesgetni, hiszen tudta, hogy minden új házasság a gyerek pillantásán múlik: ő oldoz- za fel vagy kötözi meg a behurcolkodó idegent, egy-egy apró játék, sütemény nélkül soha haza nem ment, a térdén táncoltatta, meséket mondott neki, csupa kényszerűségből, hiszen utálta a meséket; ha elaludt a kislány, végigcirógatott rajta, és a félhomályban mosolyogva tapogatózott egy másik öröm felé, amelyre ilyenkor nagyon is méltónak érezte magát... Tódor megjelent néha náluk, elüldögélt pár percig az előszobában, közben szipogott, köhécselt, mintha örökké náthás volna, s még azt a keveset is Lindától tudta meg, amit megtudott róla: az új asszony jobban átérezte a fiú magárahagyottságát, kifaggatta a tanulásról, a szükségleteiről, s gyakran az utolsó pillanatban szaladt be az ő dolgozószobájába, amikor a gyerek már odakünn volt a lépcsőházban, s izgatottan súgott neki valamit. Például ezt: „Cipő kéne a fiúnak, Tódor!... Tudod-e, hogy tizenhat éves létére már negyvenegyes lába van?..." O pedig benyúlt a pénztárcájába, kivett két százezrest, és átadta Lindának; aztán csak ült elgondolkozva az asztali lámpa izzó fénykörében, és semmi egyébre nem tudott gondolni egy ideig, mint azokra a hatalmas cipőkre, amelyeket szinte maga előtt látott az íróasztalon, mint két kis csónakot... Most ez is fájt, ez a tetten ért közöny. A különös és váltakozó érzésektől félszegnek, tehetetlennek érezte magát, s végül, amikor eldöntötte, hogy mit kell tennie, dühösen nyomta fejébe a kalapját, és félóra múlva már a fiúnál volt. Tódor pizsamában, papucsban fogadta őt, hiszen vasárnap lévén lebzselhetett. Egészen meglepte apja látogatása, s bújkáló cinikus mosollyal fordította felé szép, szakállas arcát.- Édes fiam! - mondta a tanár kissé mesterkélt megütközéssel. - Te zokni nélkül járkálsz ebben a hidegben? Tódor előre engedte, aztán leült vele szemben a fotelbe; ernyedten és otthonosan ült, állát hátrabillentve.- Ne izgasd fel magad! - szólt pajtáskodón, de gúnyosan. - Hiszen tudod, hogy csalánba nem üt a ménkű... A tanár nevetett, hogy ne rontson a helyzetén; nevetett bűntudatból, szeretetből, félénkségből.- El sem hiszem, hogy katonának visznek! - kiáltott fel később, amikor már mondani illett valami életbevágóbbat is. - így eltelt az idő, kedves fiam?... A gyerek előbb érdeklődve nézett rá, leste, vajon hova akar kilyukadni, hogy akkor nevesse szembe, amikor a szavai első hurokját veti majd elé, de közben hirtelen unott lett:- Ti, közgazdászok mind az idővel vacakoltok! - legyintett ásítva. - És még nem is bölcseleti alapon; nektek az idő csak mint értékegység fontos: egy másodperc egy báni... Fogadni mernék, már azt is tudod, hány perce ülsz itt ingyen... A tanár hangosan, de ijedten nevetett most fel, annyira célzásnak érzett minden szót. Tódor folytatta:- Van egy osztálytársam. Azt mondja, ő kiskorától minden hajnalban megébred, és azon tűnődik, hogy egyszer a föld alatt lesz majd. Hát nem marhaság még gondolni is erre?... A szeme az ásítástól könnyesen rezgett a szakáll fölött, és az apa e puhán mozgó bozótban is felismerte saját vonásait, s tekintetében a maga átható és kissé kételkedő tekintetét; ettől még zavartabb lett, méginkább elgyöngült. Remegő kézzel csatolta ki aktatáskáját, műanyag pohárban gesztenyepürét vett ki belőle, aztán a konyhába sietett, és kiskanalat hozott: 12
