Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
Úgy tűnt neki, hogy a vonal túlsó végén lehullott és recsegve összetört a kagyló, aztán az egyenletes vonalhang, mint a fülzúgás, még sokáig kísértette az utcán. Bizonyára ezúttal sem volt hidegebb a fiú őhozzá a megszokottnál, de most mégis idegenkedést érzett a hangjában. Vagy talán nem is csak tartózkodást, hanem bújkáló haragot, sőt szemrehányást is?... „Én a te korodban, a te helyzetedben..." Mit kell értenie ezen?... Milyen az ő helyzete? Ötvenhat éves és a közgazdaságtan tanára. Tizenhat éve vált el Ernától, aki már halott. Tódornak azonban aligha lehetnek emlékei róla, hiszen még óvodás sem volt, mikor ő eljött, és ha az évek így külön-külön áteresztenek is magukon némi fényt, egymás elé hullva szürke réteggé válnak, mint a műanyaglapok, s mögöttük lassan elmosódik minden emlékezetre méltó... E felismeréstől egyszerre fáradt lett, undorodóan pillantott a malomárok medrébe, s amint a korlát mellett lépdelt, viszolygását igyekezett valami szigorú, gyakorlatias gondolattal elfojtani. Mindjárt azon háborgott, hogy a pokolnak ezt az eleven kanálisát be sem tömik, le sem zárják, jóllehet nyáron bűzlik, mint a dögtelep;de a szándékolt zsém- belésből végül csöndes tudomásulvétele lett annak, hogy éppen a szép emlékek fakulnak meg és tűnnek el néha örökre, míg a rút, a megszégyenítő kirikít az időből... Bárhogy tekinti is azonban a múltat, Erna nern az a nő volt, akivel vitatkozni lehetett, akinek legalább az ellentmondásaiban megmérhette volna logikájának az erejét, elvonatkoztató képességét, ítéleteinek pontosságát; lehet, hogy ez nem is feltétele a jó házasságnak, de akkoriban még ő is annak tartotta, a kor divatja és követelménye szerint, s már az is felingerelte, ha kinyilatkoztatásaira Erna mosolyogva rábólintott. Pedig, ha most visszatekint rá, okos asszonynak látja... Szerette a tréfát, játékot, odahaza is türelmes tanítónő maradt, s a férje komorkodását a maga kedélyes módján igyekezett ellensúlyozni. Egy ízben például, amikor ő tüdőgyulladásban feküdt, apró, bojtos sapkát horgolt a nagylábujjára, amelyet aztán elkeresztelt Mogorvának, s kipirulva, őszintén kacagott az ötleten. íme, mi minden jut hirtelen az eszébe... És különös, hogy a kölyök mindig az anyja arca, hangja, mosolya mögül bukkan elő, amit eddig nem tapasztalt, pedig Erna már öt éve halott... Most már arra is emlékszik, hogy egy éjszaka a kicsi legurult a heverő széléről, de föl sem ébredt, s ők már azt hitték, hogy meghalt, s hol egymást nézték döbbenten, hol a lehunyt szemű, mozdulatlan csecsemőt... Egy alkalommal Tódorka megébredt az ölelkezés ritmusára, amely az ő zsenge idegeiben és friss tapasztalataiban másfajta képzeteket hozott mozgásba, s mihelyt felült, selypegve, de makacsul ismételte, hogy ő is akar hintázni... Mindez a kedves dolog nem történt volna meg, ha nem laknak társbérletben, ahol már a kicsike tisztántartása is gond volt, olyannyira, hogy ő, valahányszor a városban érte az esti harangozás, amikor füröszteni szoktak, loholni kezdett haza; tátogva és szuszogva törtetett fölfelé a lépcsőházban, mert azt képzelte, hogy a távollétében leejtik a gyereket a cementre; miután belökte a konyhaajtót, előrenyújtotta szétfeszített ujjait, akár a biztonsági hálót, hogy mihelyt a csöppséget kiemelik a vízből, azonnal odaugorhassék... Most megállt; tanácstalan volt, úgy érezte, elvétette az irányt, mert szándéka szerint másfelé akart indulni, de vajon hová?... Ezekben a percekben oly közel volt hozzá házasságának a kezdete minden gyötrelmével és szépségével, hogy bűnbánóan nézte a park vörhenyes fáit, amelyek elzárták tekintete előtt a múltat ezen az őszi délelőttön. Lehetséges, hogy azóta már eltelt tizenöt év?... És hányszor ült le ő legalább beszélgetni Tódorkával ezalatt úgy, ahogy apa s fiú szokott tárgyalni?... Mit tudott ő róla eddig?... 11
