Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Bálint Tibor: Szobafogság; Malomárok; Paroles, Paroles, Paroles (elbeszélések)
Bálint Tibor Szobafogság Tudom, hogy nehéz velem kijönni, de viseljetek el valahogy! - kiáltozott Testőr, és úgy ment végig a konyhán, mintha ez volna az intrádája. Hiszen én érettetek veszekszem, verekszem, bohóckodom, érettetek feszítem keresztre magam, és ti mégse értetek meg, mégse szerettek engem?... Hát akkor kiket szerettek, mondjátok meg, hogy én is igyekezzem olyan lenni: a mélákat, csöndeseket, nyálasakat, akikkel nincs soha semmi baj?... No látod, én ezeket patkányméreggel irtanám ki, édes appikám!... Az író abroncsként szorította ujjait a homlokára, s már-már felnyögött a színész ismétlődő rohamaitól; azért is jött ki a dolgozószobából a konyhába, mert remélte, hogy itt közömbösebb dolgokra terelődik a beszélgetés; Testőr azonban úgy érezte, csupán a díszlet változott, s még magasabb hangon folytatta. Fülledt augusztusi este volt, a szomszédra nyíló ablak mögött diófa koronájának sötét lombja komorlott, s olykor, a színész mozgó árnyékát látván, el-elmordult a kuvasz.- Ne üvölts, könyörgöm! - mondta az író, és sírósan pillantott fel. - Mindjárt talpon lesz az egész utca!- Hát aztán?! - A színész derűs megütközéssel nevetett. - Legalább bohócot lássanak, ha színházba nem járnak. Egyébként a te utcád azt az Isten háta mögötti kisvárost idézi fel bennem, ahol Thália szekeréből kiborultam! És, miközben a házigazda csüggedten és megadón visszahajtotta az asztalra a fejét, elmondta neki a történetet. Este érkezett meg vidékre; a kisváros hamar elnéptelenedett, csak egy emeletes épület ablakai szórtak erős fényt a piactér közelében, s ő már messziről tudta, hogy hálóznak. A zenekarból, amely a katyusát játszotta, kirikított a harmonika szólója, néhányan borízűen kornyikáltak, mások az ütemet verték csattogó tenyérrel, és a kerekre nyírt fejek, mint valami szőrlabdák, egyenesen szálldostak fölfelé. Testőr kigombolt kabátban állt a járdaszélen, fémpénzekkel többször is megcélozta az ablakot, míg végül mellényre vetkőzött zömök férfi hajolt ki a sötétbe: „Ki marháskodik ott?" - nézett le a mélybe, ahol egy áhítatos arc lebegett: „Én vagyok, Testőr Gyula, a színészetek: hát nem is örültök, hogy megjöttem?" A köpcös mogorván tűnődött, mint akit a borospohara mellől rángattak félre e pillanatnyi szünetben, aztán visszahúzódott: „Menjen dolgára, ez zárt körű összejövetel!" A komédiás megrázta a fejét, mint aki azon bosszankodik, hogy nem ismerték fel, és dühében a legnagyobb színészek nevét kiáltotta a magasba, de a mellényes, mielőtt berántotta volna az ablakot, még beletalpalt a szavaival: „Ide figyeljen, atyafi: tőlem lehet Lőrinc Olivér vagy bárki, akkor is azt mondom, menjen az anyjába!" Testőr arca most csalódottan a föld felé billent, és a fénnyel együtt a mosoly is leszaladt róla. „Az anyámat szidta, a meghalt édesanyámat!" - matatott kábultan az út- szélen, és a következő pillanatban zengve beszakadt a felső ablak, ahol az imént még a Elbeszélései közlésével búcsúzunk a kolozsvári írótól. (A szerk.) 9
