Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy András: Az ezredelő katedrálisa

logizálni, esszéizálni, nem fél az erőteljes hatásoktól, iróniától és pátosztól - a hatalmas építmény egészén belül miért ne legyen olykor akár szemkápráztató?

Mindennek pedig ismét csak van egy alapfeltétele, ami a katedrálisok teremtésében egyenrangú volt a kővel - bár annál elvontabb, és szinte eredendően transzcendens: a fény. Aminek az épület maga mintha sajátos „architektúrája" lehetne, mert tereivel, felületeivel, fülkéivel és ablakaival éppen a fény tagolását, az isteni szubsztancia emberivé szelí- dítését - „domesztikálását" - végezné. Ezért olyan fontos az épület elhelyezése a Nap járása szerint, ezért kellenek a rózsaablakok, amelyek az üdvtörténet epizódjain vagy annak ornamentikáján keresztül szűrik meg a ragyogást. Ahogy ezt fordítják azután az evilági idő nyelvére a katedrálisok falán felbukkanó napórák, ismét csak - mint Szentkuthy utal rá - a maguk módján szolgálva az egyetemes korrespondanciát.

Hiszen maga a teremtés is ezzel a világossággal kezdődött - közismerten: az égitestek megteremtése előtt -, és ez volna természetesen a színek isteni ajándékának is a feltétele. A katedrálisoknál hűségesebben pedig mi tartalmazhatná a fény „történetét", legalábbis a teremtmény számára, ahogy az árnyéktalan isteni ragyogástól - az ikonok arany hátterétől - eljutott az úgynevezett „valóságos" fényviszonyok reneszánsz ábrázolásán keresztül a pusztán árnyékból szőtt világ idegen sejtelmességéig - odáig, ahol már nem sejthető a fény eredete, csak reflexeinek gazdag labirintusa, s a körvonalak is inkább árnyaik, semmint ragyogásuk révén tűnnek fel. Ez már Rembrandt univerzuma, a Szentkuthy számára ugyancsak meghatározó zsenié, aki éppen ennek a folyamatnak lett szemtanúja és krónikása: ahogy a fény apálya megmutatkozik a világon.

És ennek a történetnek a vége legpontosabban azokon az impresszionista festményeken látható - Monet képsorozatán -, amelyek éppen a roueni dómon mutatják meg, miként változik a fényviszonyokkal az épület maga. Mintha többé nem az áradó, egyenletes, transzcendens eredetű ragyogás tere lenne az univerzum - vagyis az univerzumunk hanem a szeszélyesen és kiszámíthatatlanul változó légköri viszonyoké. Felhő, füst, alkony - áradó impresszió, véletlenszerű és pillanatnyi. Amelyben már nincs más, csak felszín, és azon minden látvánnyá válik - legyen az vízililiom, hintázó lányok vagy katedrális.

És ezzel a modern élménnyel: a felszín mindenhatóságának megszentelésével szegezte szembe Szentkuthy a maga székesegyházát: a benyomások és a véletlenszerűség fenomenológia univerzumával szemben a kifejezés - expresszió - és a magasabbrendű szükség- szerűség írói világát. Amikor életművéről, mint katedrálistól ihletettről beszélt, feltehetően ezt a jelentést fogalmazta meg. Nem törődve azzal, hogy anakronisztikus-e amit csinál és hogy lesz-e aki érti - mint a katedrálisok magasságában dolgozó kőfaragók, a kifejezés kedvéért teremtett, ott is, ahol csak ő látta, amit csinál, ő és legfeljebb még Isten. Hiszen végső soron talán minden hely ilyen.

Az ezredvégen létrejött írói univerzum ezért találhatta meg otthonát ennek a minden- ségnek a modelljében: a templomban. És főként talán azért, mert ennek az otthonosságnak a feltétele is adva volt - a minden tudás és kétely ellenére eleven, monumentális naivitás, a hit. Ami megmozgatta a köveket - mint Szentkuthy írta -, és olyan vidékekre hordta, ahol ennek nyoma sem volt, hogy felépüljön belőle a katedrális, és magasodjon a hívők előtt, mint a zsidók előtt egykor „a Sión hegye". Mert akkor, ott csakugyan megjelenik az Úr. Hihette. És neki, nyilván, meg is jelent.

98