Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy András: Az ezredelő katedrálisa

Amikor tehát a továbbiakban katedrálisról beszélek, arról az életműről szólok, amelynek ez meghatározó modellje volt, és ezért minél konkrétabban beszélek Bambergről, Stras- bourgról, Canterburyről, annál többet érthetünk meg Szentkuthyból.

„A mindenség modellje, áll a templom" - írta egykor Pilinszky, felvillantva az örökkévaló emberi igényt, hogy az otthonra találás érdekében létrehozhassa az univerzum kicsinyített mását - modelljét - annak mintájára tehát, amiben élnie adatott. Hiszen ha az építéssel imitálja a teremtést, akkor majd csak eligazodik benne valahogy. Szentkuthy számára is a „megtalált otthon" a templom, mégpedig a szónak ebben a mélységesen mély értelmében. Mert archaikus példáktól kezdődően, ótestamentumi erőfeszítéseken át a rosszul megtérített kora középkori újpogányokig oly sokan próbálták kőbe és térbe komponálni azt az alapvető antropológiai parancsot, hogy mégiscsak otthon kellene lenni ebben az univerzumban. És ennek folytatódott történte azután a barokkban, a romantikában - és ezt a törekvést csak a késői modernitás tudta végképp elutasítani, amikor a huszadik század - a maga építészetével - rezignáltan és végleg lemondott erről a hazatalálásról. Míg persze szörnyű fájdalom és rezignáció van ebben a lemondásban, ám eredendő indoka mégiscsak az lehetett, hogy a magára maradó individuum inkább csak megérteni és kifejezni akarta - és tudta - ennek az otthontalanságnak a szerkezetét, jellegét, eredetét, semmint szembeszegülni vele.

Végül is a mindenre magyarázatot kínáló modern tudományról, a Szentkuthy által „tudomány-kornak" nevezett időről van szó, amely a „mítosz-kort" az ezredvégre egészében és visszavonhatatlanul felváltotta. Hiszen a hatalmas katedrálisokban egykor az egymást kizáró két kategória még ugyanannak volt színe és fonákja: a tudomány, melynek csodája volt egy efféle építmény (statika, geometria, architektúra szellemi magaslatán), voltaképpen „mitikus" igényeket szolgált, az öltött ebben a kőben testet, mert hát maga a mítosz - s a benne való eleven hit - biztosított teret ennek a virtuóz tudásnak. Ahogy a szekuláris és modern történettudomány zsenije: Georges Duby nevezte, a végképp lemerült időszak a „Katedrálisok kora" volt, amelyet ő időben is pontosan helyezett el, noha a helyszín szellemi térben inkább lokalizálható.

Mindaz, amit ma „valóságosnak", illetve amit „szimbolikusnak" vélünk, akkor még egy és ugyanaz: maga az épület alaprajza (megtört kereszt vagy kettős kereszt alakban) jelképi erejű, míg a legapróbb, ornamentikusnak tűnő mozzanatok - vízköpők, oszlopfők, a padló mozaikja, stb. - a maguk kifaragottságában, díszítettségében lesznek teoretikus súlyúak. Sőt: olykor valóságos vagy rejtett funkcióval is részt vállalnak az architektúra vagy statika bizonyos dilemmáinak megoldásában.

És mintha ebben is pontosan láthatnánk Szentkuthy életművét. Gigantikus és merész szerkezete - „óriásnaplóként" komponálva, de regényekkel, esszékkel, fordításokkal, rajzokkal öltve konkrét alakot - önmagában is jelentéstelien, hatalmas huszadik századi építményként emelkedik a magyar irodalomból az ég felé. Ugyanakkor minden egyes „ornamentikus" mozzanatának - epizódjának, szereplőjének, eszmefuttatásának, de akár még jelzőjének is - meghatározó szerep jut, míg szolgálja a kompozíció teljességét, önmagában is kifejezi azt a tudást, mint az óriási „építmény" egésze. így rajzolódik fel a „mindenség modellje", a mindenséget imitáló százezernyi oldalon.

És akkor még a hitről nem is beszéltünk.

Ami pedig a legfontosabb „statikai" feltétele volna efféle építményeknek. A katedrális- építők hite természetesen ma már megragadhatatlan, a „mítosz-korra" következő „tudomány-kor" nyilvánvalóan kikezdte ennek feltétlenségét, de ugyan magasabb rendű volna- e ez az idő az előzőnél, pusztán azért, mert rá következik? Vajon a tudományba vetett hit, vagy éppen annak modern mítosza, hogy majd az elmélet felel végső kérdéseinkre, nem éppolyan gigászi illúzió-e, mint korábbi évszázadok megannyi kanonizált hiedelme? Hiszen éppen a modern tudományfilozófia, a maga zseniális kételkedőiben - Popper, Kuhn,

94