Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy András: Az ezredelő katedrálisa

Lakatos Imre és főként: Feyerabend revelatív erejű írásaiban - a tudományt modern korunk teológiájaként szemlélte, amely tehát sokkal inkább hit és kánonikus megegyezés kérdése, semmint a nehezen meghatározható valóság mindig is korlátozott értelmezéséé. A modern tudomány feldolgozatlan ellentmondásaira épülő logikájuk pedig bizonyítások, cáfolatok, az egész tudományos gondolkodásmód feltételeinek megkérdőjelezésével kimozdította ezt az evilági, laikus üdvtant vitathatatlannak hitt pozíciójából. Csakhogy ez a mítosz már nem bizonyult szétzúzhatónak, lévén hogy egész késő modern fejlődésünk épült rá, a tudomány univerzális alkalmazhatóságára, a technét helyettesítő technológiára, összességében tehát nagyon is evilági, civilizációs dogmatikánkra.

Amelynek „katedrálisai" már csak afféle építmények lehetnek, mint a tizenkilencedik század nagy pályaudvarai, a huszadik század káprázatos építészeti megoldásokkal gazdálkodó csarnokai, vagy, ki tudja, a huszonegyedik század gigantikus plazái és „mall-jai" - végképp eltűnő ornamentikával, pusztán a funkció szerepére korlátozott architektúrával, ha egyszer szűkén funkcionális jelentésükön túl semmiféle értelmet nem hordozhatnak ezek az épületek. Az univerzum többé már nem modellálható, nemigen lakható - otthonosságunk vágya ezek között a keretek között immár nem értelmezhető.

Hogy is volt mindez egykor a bambergi dómmal?

Amelyet éjszaka pillantott meg az utazó Szentkuthy, falai odafent beleolvadtak a mennyei sötétbe, s megpillantva a magasba vesző torzót, joggal érezhette úgy, a lehető legteljesebben „megérkezett". Ez az otthon.

Vagy amikor Strasbourgban sétált a keskeny utcákon, s a fiatal író egyszerre kibukkant a főtérre, hogy lássa, amint az épület „felzuhan az égig". És itt a kép ismét csak nem - legalábbis nem pusztán - szép igei metafora, hanem ez a zuhanás valóságos élmény: a kated- rális formálja meg ugyanis legmaradandóbban azt a mennyei gravitációt, ami a szemlélő számára látvánnyá válik, s amely örökkévalóan és evidensen fejezi ki az építők hitét a transzcendens tömegvonzásban.

Amikor azután Goethe-regényét írja Szentkuthy - éppen arról a zseniről, aki a modemitás előtt talán legutoljára érezhette, hogy a mindenség áttekinthető, modellálható -, az író követendő, megfogalmazott példája éppen ez a középkori dóm lett: ahogy magába gyűjti és megformálja a létezés egészének kérdéseit. És mindezt meg is szenteli azonnal, nem a dogmatika rítusával persze, hanem méltóbban és mélyebben: magával a munkával. Az építéssel. A teremtéssel tehát. És az ennek eredményeként létrejövő univerzummal.

Ez az univerzum pedig tartalmazhatja mindazokat az ellentmondásokat - tragédiákat akár -, amelyek életünknek s mindenségünknek is részei. Sőt: akár eredettörténetét is meghatározhatják, mint Canterburyben, ahol II. Henrik gyilkoltatta meg Becket Tamást, s a rettenetes bűn vált ihlető erejűvé, hitben, kőben és irodalomban. Mert nem csak a szörnyű és fontos tett felidézése indította el irodalmi zarándokok sorát a csodálatos épület felé: Chaucertől Elioton át Anouilh-ig és tovább - de ők szinte csak a naiv, „valóságos" zarándokokat követték, akik ellepték a helyszínt és a köveket, hogy mintegy örökkévaló kortársai lehessenek a nagy bűnnek és a nagy vezeklésnek, mert akkor láthatják ezekben a kövekben a hit rettenetes erejét.

És a kő - Szentkuthy tanúja lesz ennek is - engedelmesen elkopik a zarándokok léptei alatt, finom formákat alakít a keménységben a talp és a térd, mert hát így működik az alázat és a gyengeség: a hit ereje.

A zarándoklat eksztatikus, közösségi élménye, annak minden káprázatával, illúziójával, életszeretetével és aszkézisével - és ennek is bőségesen kínálja példáit a szerző élete és életműve - ugyancsak otthonára talált ezek között a megszentelt falak között. Sőt: mintha az otthon az a különös „párbeszéd" volna, amit a hívők folytatnak ezekkel a kövekkel, ezzel a térrel és fénnyel. Magával a katedrálissal. Ezért érezheti úgy Szentkuthy, amikor be95