Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)

tétlenséggel vívja ki ellenfelei haragját. A szűklátókörű ideológusok és pártkatonákká avanzsált esztéták szorítása ellenére is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem óhajtja alávetni magát a történelemtudomány nagyon is ingatag normáinak és időről időre változó politikai kötődéseinek, mivel a nagyon is emberi világ: a méltóságától megfosztott, isteni ítélet alatt álló, apokaliptikus világ, s nem az elméleti tézisek izgatják képzeletét. Hogy ebben a tudományosságtól elhatárolódó gesztusban mennyi róható föl a függetlenségéhez és sajátos elfogultságaihoz ragaszkodó író számlájára, s mennyi a hosszú XX. század hol szélsőségesen jobb, hol pedig baloldali ideológiáktól átitatott szakembereinek kontójára, bajosan megmondható. A sokáig kéziratban heverő Bezárult Európa szerzői kiszólásai és kommentárjai példázzák a legjobban, hogy Szentkuthy, akárcsak a többi „polgári író", mily elementárisán félt a háború után a kitelepítéstől vagy a fizikai megsemmisítéstől: ezért sem óhajtott „egyértelmű" lenni.

Szentkuthy történetmondása és meseszövése azáltal jellemezhető leginkább, milyen viszonyt ápol a hiteles dokumentumokkal és fikció sajátos teremtő képességével; hogyan válogat a lehetséges kommentárváltozatokból, és mennyit tesz hozzájuk önnön múltértelmezéséből. Már csak önmaga védelmében is. A lehetséges körüljárása, feltérképezése és újbóli léttel telítése révén, legalábbis Heidegger szerint, az „egzisztencialehetöség"isméüésew (amely nem az elmúlt visszahozása és nem a jelen visszakötése a túlhaladotthoz, hanem a történelemben „jelen-volt" lényegének a kimerítése) megmutatja a történelemben létező épp-így létének okát, és azt a számtalan másféle sorsot, melyet, mint író, elképzelhet magának sajátjaként. E múltfaggatás során az „egzisztencialehetőség" ismétlésének egyedüli és kizárólagos alanya: a múltat faggató, aki énjének különböző korokba és számtalan alak- változatban történő kivetítésével és folyamatos ismétlésével, a történelem egyhangú és ciklikus ismétlődéséről lebbenti föl a fátylat, és fedi fel azokat az álarcokat, melyeket színpadi szereplése során viselt. Ekként a történelmet és saját énjét meghatározni szándékozó író minden egyes művében szükségképpen is „önmagát választja hőséül", konok következetességgel, legfeljebb más és más alakváltozatában ismétli meg „egzisztencialehetőségét". Tanulságos Pessoa egy vallomását társítani a Szentkuthy-féle intencióhoz: „Minden kicsúszik a kezem közül. Az egész életem, az emlékeim, a képzeletem, és amit magában hordoz: a személyiségem, mind kicsúszik a kezem közül. Szüntelenül úgy érzem, hogy valaki más voltam, hogy másként éreztem, hogy másként gondolkoztam. Olyan előadás szemlélője vagyok, ahol más a díszlet. Önnönmagam szemlélője vagyok."11

Szentkuthy regényeiben valamennyi plasztikusan megrajzolt vagy csupán egynémely jellemvonásra redukált személyiség, az íróról „lekapcsolódott" alak, mivel nem óhajtja magát sem felfedni, sem áttetszővé tenni, rögvest álarc mögé búvik, s éppen azt a beszéd- és írásmódot testesíti meg, ahogyan az író adott pillanatban a szerepidentitásról gondolkodik: bölcselkedik, teologizál, moralizál, katalogizál vagy monologizál. Nem történik más, minthogy az EN-ről lakapcsolódott alakok a rájuk aggatott vagy maguk által választott maszkokon keresztül szemlélik elsősorban is önmagukat, illetve azt a „felettes" valakit, aki őket írja, „hozza játékba", illetve írás közben valóságosnak aligha nevezhető interakcióba kényszeríti valamennyiüket, ez a „szereplés" többnyire kimerül abban, hogy maguk is naplójegyzeteket, leveleket és kommentárokat írnak. Szentkuthy megint csak Pessoával együtt mondhatja: „Különböző személyiségeket teremtettem magamban. Állandóan személyiségeket teremtek. (...) Hogy alkotni tudjak, megsemmisítettem magam; annyira külsővé lettem önmagámban, hogy még önmagámban is csak külsődlegesen létezem. Eleven színpad vagyok, ahol különböző színészek lépnek fel, és különböző darabokat adnak elő."12 Úgyhogy a hős valamennyi „áltörténeti" regényben nem más, mint egy lehetséges álarc, de olyan álarc, amely sohasem önmagában zártan létezik, hanem a többi álarccal való kölcsönhatásában: „együttes játékában", s ha megfosztjuk sokféle és gazdag kapcsolat- rendszerétől, „a legjobb szándékkal is azt hihetjük, hogy a történelem egyhangú játék,

82