Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)
veti-e papírra benyomásait és gondolatait, hiszen e nézőpontokat gyakorta összekeveri Szentkuthy, zavarba ejtve az olvasót: vajon ki beszél hozzá, kinek is higgyen. Máskülönben, e fenti kijelentése is előrevetíti azt az egyre markánsabbá váló írói történelemfelfogást, amelyik nem a különböző korok történéseinek eltérő vonásait, hanem a részvevők lelki azonosságait keresi. A kordokumentumokat nagyvonalú gesztussal félretéve, avval szembesít bennünket az író: miképpen lehetséges a szellem működésének éppen megfelelő esztétikai formába önteni ritmusát, minden pillanatban másként megnyilvánuló: felvillanó és elhamvadó, s végül is önmagával egybeeső arculatát. A szellem nehezen nyomon követhető cikázását és örökös vibrálását, egyszerre s mindent befogadni vágyó mohóságát, önnön kivetüléseiről elmondható szófűzéreket és töredékes mondatszerkezeteket talán egyetlen más műfaj sem képes megörökíteni, mint a rövidebb-hosszabb bekezdéseket tartalmazó, első látásra szabálytalan, szerkesztetlen gigászi-napló.6 Annál az egyszerű oknál fogva, mivel benne szubjektív nézőpontból lehetséges egyfajta rendet teremteni a káoszból, más és más kiindulási pontból gombolyítható le és szőhető másként a megtörtént esemény, s egyben azt is sugalmazza, hogy valamennyi felhasznált bizonyítéknak és egyéni érvelésnek az érvényessége csak önnön terjedelmére korlátozódik. Mindegy is voltaképpen, mi a tárgya a naplónak: karneváli forgatag vagy vallomáshoz írott széljegyzet, portréfestés vagy parkleírás, szerelmi bohózat vagy véres leszámolás. Ezért is hangsúlyozza Szentkuthy, nem egyszer s nem kétszer, mintegy visszatérő figyelmeztetésként olvasójának, hogy bár stílusa „rongy", megannyi kívánni és javítani valót hagy maga után, mégis „írásaim mindenekelőtt a stílus kérdését kényszerítik előtérbe, témámról szó se kerülhet".7 Itt érdemes megjegyezni, hogy a korábban oly sokszor és sokak által erőltetett, számos ponton sántító Proust- vagy Joyce-párhuzam helyett, bátran fölvethető és intertextuális vizsgálódások nyomán igazolható egy másik „különccel", a portugál Fernando Pessoával való összehasonlítás jogossága, több szempontból is (amit egyébként a franciák: Patrick Quillier és Robert Bréchon jelzés szintjén már meg is tettek). Pessoa maga is eltűnődik a stílusán, az irkáiba gyűjtött szövegeinek műfaji meghatározhatatlanságán, és megkönnyítendő kritikusai dolgát, avagy épp ellenkezőleg, feladva számukra a leckét, ekként vall egy helyütt naplójában: „Leginkább az a próza vagyok, amelyet írok. Mondatok és bekezdések által fejeződöm ki, központozom magam, és a költői képek parttalan áradásában, akárcsak a gyerekek, újságpapírba burkolózva királynak öltözöm, avagy ahogy ritmussá alakítom a szavak sorát, mint a bolondok, száraz virágokkal érintem meg magam, amelyek álmaimban továbbra is élnek."8 3. Az életmű és több kötetnyi vallomása ismeretében, balgaság volna tagadni vagy kisebbíteni Szentkuthy alapos történelmi (s egyéb más tudományos) felkészültségét, még ha önmaga, kritikusaival és olvasóival folytatott perlekedéseiben (melyek egy-egy lakonikus megjegyzés formáját öltik a szövegben) játékos, vagyis soha szó szerint nem vehető mentegetőzéssel igyekszik is hiányosságait beismerni és indokolni. „Atheosz korának gyermeke, tehát a legmodernebb történettudás nem lehetett még birtokában. De a bűnöket világosan bűnökként látja, és ábrázolása: pozitív elítélés, pozitív társadalomerkölcsi alapon, a változtatás lehetőségének még pozitívabb tudásával."9 Mi más ez, ha nem a „cinizmus" vádjával szembeni védekezés, amely a történelmi regény poétikájának újraértelmezését összegző kommentárból való, s nem nélkülözi sem a politikai elvárásokkal szembeni félelmet, melyet keserű fintorral és az ítéletben kimondott szavak jelentésének módosításával igyekszik tompítani, sem az igazságkeresés dacos elszántságát, noha épp ezzel a kérlelheti
