Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)

„úriemberi" attitűd: ezt a mai magyar irodalomban rajta kívül az ő egész szellemétől, furorjától távol eső író képviseli még, Ottlik Géza. A polgári világ letűntével újra becsülni tanuljuk mindezt".3

Ellenben a pálya- és szellemtárs, a korábbi meghitt barát- és istenkeresésben fogadott „keresztfiú": Vas István, alig néhány évvel később (igaz, a történelmi regény sajátosan szentkuthys és korszerű esztétikai elveit összegző mű: A megszabadított Jeruzsálem ismeretében), írói érzékenységéről, szellemi horizontjának nem is akármilyen tágasságáról, s nem utolsó sorban bölcseletszerető és politikai tisztességéről tanúságot téve, ekként értelmezi fegyvertársa történelemszemléletét: „»Gondolat az - írta valahol, ami az ön- és faj- fenntartástól aránylag függetlennek látszó élettani izgalmat okoz, és szenvedélyt korbácsol az agyban«. Ezzel a szuverén agyi szenvedéllyel kezeli a történelmi anyagot, és így történhetett, hogy a historizmus, első pillantásra Szentkuthy egyik legjellemzőbb tulajdonsága, a történelem távoli és inkongruens személyeinek, korszakainak és jelenségeinek egymásra vetítésével itt feloldozza, ad absurdum viszi önmagát, sőt az egész történelmet".4 Bátorság volt ez a kiállás a történelem e sajátosan szentkuthys értelmezése mellett? Tagadhatatlanul az, részben amiatt, hogy az irodalom margójára kényszerített, gyakorta sznobnak („pánsznobnak") és epigonnak minősített Szentkuthy mellé állt, amikor könnyebb lett volna fanyalognia, fenntartásait sorolnia, de méginkább azért, merthogy általában is védelmébe vette az író szabad szemlélődéshez és világképalkotáshoz való jogát. Persze, ha megérteni akarjuk mindazon kritikusait, akik a Szentkuthy-féle s „hanyatló polgári" világnézetekhez ragaszkodó írót kiiktatni szándékolják a felismert „történelmi folyamatok tendenciájának" áramlásából, látnunk kell, hogy, legalábbis a műveltebbek emlékezetében, ijesztően rémlik fel a Vas István megközelítésével nagyon is egyberímelő, ám a kanonizált szemlélettől nagyon is eltérő crocei tétel: „a szellem maga a történelem, s minden ízében történelemalkotó és egyszersmind eredménye az egész korábbi történelemnek; a szellem tehát magában hordja egész történetét, amely azután vele magával esik egybe. A történelem egyik mozzanatának elfeledése és egy másiknak a felidézése nem más, mint a szellem életének ritmusa, a szellemé, amely önmagát meghatározva és egyé- nítve működik, és mindig megfosztja egyéni és meghatározott jellegétől az előző meghatározottságokat és egyénítéseket, hogy gazdagabbakat teremtsen helyettük".3

2.

Életműve ismeretében bátran állíthatjuk, Szentkuthyt egész életpályája során szenvedélyesen izgatta a történelem, egyfelől éppen ez a crocei történelemfelfogás, amelyik a szellem életének ritmusából, egyes jelentős vagy jelentéktelen kiáramlásaival történő egyesüléséből, a szüntelen önmegtagadás és éntételezés hol szaporább, hol temperált lüktetéséből nyeri el lényegét és folyamatosságát.

Igen korai művében, Az alázat kalendáriumában egy másik aspektusból is megvilágítja Szentkuthy azt, hogy a történelem milyen vetülete foglalkoztatja szenvedélyesen: „A történelem lelkesít, de a tragikus benne az, hogy csak esztétikailag, és nem erkölcsileg; a »történelem« nem aktuális. A mai történelem úgy viszonylik a régihez, mint a zongora a cemballóhoz: sok a rokon vonás küllemükben, de tulajdonképpen idegenebbek egymástól, mint a trombita és a hegedű." A crocei értelemben vett „szellem" működése és az egyé- nített szellem egészbe, egyetemesbe szervesülni vágyása, legalábbis írónk fenti vallomásának értelmében, nem az igaz, a valóságos, a hiteles kérdését veti föl; a mindekori bizonyítást és nélkülözhetetlen dokumentálást a szubjektív érvelés és a Kari Barth-tól ellesett, kényszeres széljegyzetírás helyettesíti, ami szinte mindig első személyben szól az olvasóhoz, mégis bajosan eldönthető, hogy a szerző, a krónikás vagy csupán egy „álarcos hős"

80