Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim
Azzal a rendszerességgel, ahogy a déja vu-k szokták újrakoreografálni pongyola metafizikám színpadképét, néha rajtakapom magam, amint társaságban arról faggatok valakit, hogy mi lenne az a három könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre. Persze, abszolúte nem érdekel, mi lenne az a három könyv, és ha megmondaná, talán undort éreznék, hogy ismeretségünkkel beszennyeztem közömbösségem ártatlanságát, mégis fel kell tennem ezt a kérdést, csakhogy előkészítsem a másik számára a logikus ötletet a visszakérdezésre. Mert ha visszakérdezne, én bután azt felelném, hogy nem tudom. Persze tudnám, de senkire sem tartozik a válaszom rajtam kívül, hogy meg is mondjam. Elég ha én tudom, hogy tudom. Egyébként meg nem tudom, mi lenne az a három könyv, de nem is az a fontos, hanem csak az, hogy már a kérdés puszta megfogalmazása önmagában utal arra az el- hagyatottságra, amelyet még az a három könyv - még ha tudnám is, melyek azok - se lennének képesek elviselhetővé tenni. És miközben végiggondolom ennek a felismerésnek a szomorúságát, rájövök, hogy a kérdésfeltevés pillanatában már ugyanolyan távol vagyok az emberi érintkezések világától, mintha tényleg egy lakatlan szigeten tengetném egzisztenciám partra sodort roncsát. Egyébként, ha már itt tartunk, én három naplómat vinném magammal: azt, amit egykor, a még mindig kihívásokkal teli múltban írtam, azt, amelyet mostanság, a bizonytalan jelenben vezetek és azt, amelyet akkor fogok majd elkezdeni a már most megunt jövőben, ha a jelenleginek technikai értelmében is a végére értem. Szentkuthy írja Az alázat kalendáriumában, nem keresem elő, pontosan hol: „... a fiúk egyedül vannak...". Szokatlan tőle ez a cinkos-diszkriminatív hang, amelytől nem határolódok el, miért is tenném? Most mégis előkeresem: ezt a tagmondatot az 55. egységben alá is húztam, a lap alján pedig nyíllal megjelöltem egy metaforát, ami évszakokon át metafora-slágerlistám élén trónolt: „Mikor így látom életem brettlijén ezt a kettősséget, mint elhagyott színházban egyetlen néző, a súgólyuk mellett jobbra-balra egy-egy zsírosán fortyogó gyertya ég, mint a rég megevett világosság otthagyott csutkái, s a színpad előterében...". Magritte prózában, nem vitás. Magritte metaforákat ír ecsetjével, Szentkuthy tollával metaforákat fest. A fények birodalmának komplementer logikája köszön itt vissza, ugyanolyan hatásfokkal, teljesen lebénító mindkettő. Egy ilyen metafora után mit lehet még csinálni? - ez a Szentkuthy-olva- sás pragmatikájának mindenkori kulcskérdése. Magritte ugyanerre a tanácstalanságra játszott rá: mit lehet csinálni a Hegel vakációja megtekintése után? Én emlékszem, mit csináltam, miután megnéztem. Becsuktam az albumot, lehunytam a szemem, sóhajtottam és... Lapozom még Az alázatot. Ilyen mondatra bukkanok a 91. szakaszban: „A kétségbeve- tettségnek azt az isteni őszét és poklát, a magánynak azt a formai klasszicizmusát, ajakta- lan, akt-halott heroizmusát soha el nem felejtem, soha hozzá hűtlen nem leszek." Mindegy, mi kapcsán. Mindegy, miért ez. Mindegy tehát. Az alázat kalendáriuma hónapok, azaz civilizációk óta nem volt a kezemben. Bejegyzéseim és dátumaim tesznek igazán feszültté. Tudom, mit jelentett nekem ez a könyv, mit veszítettem el és mit nyertem általa, tudom, mire tanított meg és miért kellett eltávolodnom tőle. Mindegy, miért mondom. Teljesen mindegy. Ma, szégyenem ellenire, amit betöltők a létezésemmel a létezésemről való tudatomban, átadom magam annak az érzésnek, hogy önmagam lehetek és senki más. Este van, sötétség. Felidézem a ma elszenvedett tiszta kék ég látványát azokkal a mihaszna felhőkkel, melyekkel nekem sincs semmi célom. Megpróbálom magam alá gyűrni annak a ténynek rám gyakorolt krízisét, hogy egy teljes évszaknyi nyár van rám kimérve, amely feltartóztathatatlanul kezdi beteljesíteni rajtam a törvényt. Legszívesebben már most elvonulnék egy szerényen berendezett, valamilyen forgalmas térre néző kávéház rejtett sarkába, ahol 72
