Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim

a szelíd árnyék megóvna a pillantásoktól, melyekre így titkon vadászhatnék, és meghagynám az örök életében tiszta szerelemre sóvárgó közönséges picérnőnek, legyen oly' kedves majd az első őszi napon benyújtani a számlát, hogy az életemmel fizethessek a gondosan vezetett fogyasztásaim és egyéb, személyes jellegű további kéréseim után, ha eljönne az időm és én nem venném észre.

(Az őszinteség fölösleges felelősségével vallom, hogy miközben ezeket a sorokat írtam, én a pécsi Jókai téren lévő kávéház enteriőrjét képzeltem magam elé.)

Heves átérzése az előbb meglelt Márai-soroknak az 1953-as Naplóból: „Ősz. Szeretnék még egy igazi őszt megélni, Európában, valahol Sorrento táján, pincével, musttal, fanyarködös reggelekkel és estékkel. Különös élmény, kifelé ballagni az időből, mikor ilyen erővel szól hozzánk minden, amit az életben szerettünk."

(Aug. tíz, a pár napja elolvasott Csontbrigádbóh „A kapitány az ablakhoz ment, és a pálinkamámorban eltávozott lélek halottas zománca fénylett kék szemén. Ezzel a befelé fordult, üveges tekintettel meredt az ablakon keresztül valahová a tónustalanul sötét, éjszakai sivatagba, és Sorrento lámpáinak apró fényét vélte látni a távolban. Pedig lehet, sőt valószínű, hogy néhány búsan lopakodó hiéna pillantása foszforeszkált csak arrafelé..

Tegnapi 117. Híres Festőkben Schielétől egy idézet: „Énünk legmélyebb bugyraiban, teljes lényünkkel és szívünkkel átérezzük a fák őszét még nyáron is, épp ezt a melankóliát szeretném lefesteni.")

Jól esik mozi után a séta, jobban, mint bármi más, hidd el. Mióta nem érdekelnek a filmek, nem tudom mióta, nem is érdekel, azt hiszem, évek óta, szenvedélyem, hogy a moziból kijőve megkezdhessem hosszú és mindig ájtatos sétám hazafelé. A délutáni séta felüdít, mert tét nélkül vegyülhetek el az utca forgatagában; szeretem az alkonyi sétát, mert arra a félhomályra emlékeztet, amit épp magam mögött hagytam; de a legjobban az éjfélhez közeli órák sötétségében megtett magányos séták torokszorító eleganciájú lassúságát szeretem, sőt, azt is mondhatnám, hogy imádom. Megtanultam egyedül moziba járni, de nem azért, mert nincs kedvemre a társaság, vagy mert talán kifejezetten, ha szabad ezt a szót használnom, rühelleném, ha valaki csak a fizikai jelenlétének ármányos kivédhetet- lenségével is feltartóztatna abban, hogy kedvem szerint találjak rá aznapi sétatempóm ritmusára, hanem csak azért, mert mindig gondosan ügyeltem rá, hogy amennyire csak lehet, kerüljem mások társaságát, ha magam kívánok lenni. Azt is mondhatnám, életem egyik epizódja közben sem tudok komolyabban rábólintani arra a ciorani aforizmára, amely szerint csak azok a pillanatok számítanak, amikor olyan erősen kívánsz egyedül maradni, hogy inkább golyót röpítenél koponyádba, mintsem egyetlen szót is válts bárkivel, mint épp moziból való hazafelé ballagásom idején.

Szeretem a stáblista alatt futó muzsika hangjaival a fülemben magam mögött hagyni a termet, melyben többedmagammal pihenhettük ki a sötétben, hogy élünk, és kijutva a mindig túl hamar felismerhető díszletek közé, megkezdeni azt, amire vártam. Szeretem azt az érzést, amikor a tempóba zökkenés kémiája, a látvány befogadásának biológiája és az önmagam feletti kontroll matematikája kibékül lelkem strapabírásának fizikájával. Kétségkívül megvan bennem az az ügyesség, amivel át tudom alakítani a sétálás alatt szerzett optikai benyomásaim hírértékét az önmagámról való minél erősebb tudat fenomenológiai szenzációjává, eljutva néha addig a pontig is, és szigorúbb értelemben számomra csak ezek számítanak, amikor már semmi más nincs, csak öntudatom lépteinek ritmikus kopogása, mellyel lassan belegázolok előttem elterülő sorsom aszfaltnyi magánéletébe. Nem tudom, milyen utat jelölt ki nekem a Sors, melyen majd végig kell mennem, mint későn észhez ért heroinistának a szadista elvonókúrán, de tudom, hogy az út, amin moziból hazafelé megyek, nemcsak kihagyhatatlanul sorsom felé vezet, de talán az maga a Sors, mely nem is akar több lenni annál a lehetőségnél, minthogy végigmenjünk rajta, ha már rátalál73