Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Gion Nándor: Aranyat talált (regény – VII. rész)
Vadászkalapja nevetséges volt, az arca azonban valamiféle méltóságot mutatott.- Maga tényleg alispán? - kérdeztem.- Nagyapám volt alispán - mondta. - Én jogászdoktor vagyok és vasúti pályaőrként dolgozom pillanatnyilag. Származásom miatt mellőznek a szakmában. De nem panaszkodom. Munkát adtak az elvtársak és még csak ki sem telepítettek.- Mennyit keres pályaőrként?- Keveset. Csakhogy én kevés pénzzel is tisztelem a hagyományokat.- Milyen hagyományokat? Az alispán származék megigazította vadászkalapját a fején.- Nagyapám elkártyázott kétezer-négyszáz holdas birtokot és egy kastélyt - mondta. - Mégis boldogan halt meg. Szívroham vitte el a Hévizi Gyógyfürdőben. Szerettem őt, tisztelgek az emlékének. Nem sajnálom a vasúttól kapott pénzemet. Tudok veszíteni. Furcsa, önérzetes beszéd volt ez, akár nevethettem volna is rajta, de komoly maradtam.- Ha van magánál kártya, átmehetünk a konyhába néhány partira. Esetleg hu- szonegyezhetünk. Apró pénzért.- Van nálam kártya.- Jöjjön utánam két perc múlva - mondtam. — Addig eltakarítom az asztalról a tányérokat és a poharakat. A vadászkalapos jogászdoktor, akiről később megtudtam, hogy Köveshalmy Imrének hívják, két perc múlva bejött a konyhába, leült velem huszonegyezni. Mivel előzőleg közölte, hogy vasúti pályaőrként kevés fizetést kap, ügyeltem arra, hogy csak kevés pénzt nyerjek tőle. O módfelett élvezte a játékot, ezentúl nem ült le Tölgyesi Mihály asztalához, minden este velem kártyázott, néha megengedtem, hogy nyerjen két-három forintot, ettől kifejezetten boldog volt. Napközben sem tétlenkedtem. Körbejártam a környéket, és három nap alatt tényleg bemértem a várost, illetve a városnak azt a részét, ami érdekelt. Az esti kártyázások ugyanis nappalra is önbizalmat adtak. Rájöttem, hogy minden város Szenttamás. Még akkor is, ha sokkal nagyobb. Jól tájékozódom, megjegyzem az utcák elejét és végét. A Madách térhez a Majakovszkij utca van közelebb, majdnem onnan indul, először hát Ricza Pálhoz látogattam el. Az egykori begluki pálinkafőző igencsak megromlott épületben lakott egy roggyant lakásban, amelynek bejárati ajtaját két gerendával támasztották alá, ő maga pedig rémültnek látszott, az volt az érzésem, hogy megijedt tőlem, és nem mondott semmi érdemlegeset. Azután elmentem Robotka Illéshez, a Szamuely utcába, ő is riadtan fogadott, de legalább értelmesen beszélt, megígérte, hogy másnap este hat órakor a Lánchíd pesti oldalán összehoz egy Radován nevű szerb férfival, aki újságíró, és Robotka Illés szerint kiváló ember. E két hitvány férfi láttán erősen kételkedni kezdtem a jugoszláv hírszerzésben. A találkozás Radovánnal is rosszul sikerült. Robotka Illés megvárt a Lánchíd pesti oldalán és bemutatott egy borostás képű embernek, aki igyekezett marconának mutatni magát, csakhogy én már megtanultam kezelni ezt a balkáni magatartást, és azt is tudtam, hogy Budapest alig különbözik Szenttamástól. Robotka 18
