Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Bogdán László: Zöld szemed, a Poprád; Az öreg Vörösmarty; Szinbád a taligán (versek)

Az öreg Vörösmarty

Karnevál. Éjszakában rajzanak szét az árnyak.

Van aki már elkésett, van akire még várnak.

Az öreg Vörösmarty. Az álruha, az álca igen távol áll tőle, ő nem jár maszkabálba,

és bordélyházba sem jár, vesztőhelyre, Csigába -, különben is élete egyetlen kúsza ábra.

Kancsó bora előtt ül, elmúltakon merengve: délsziget, várromok, boszorkány, rém, levente.

Az árnyak makacskodnak, körülfogják a házat.

Majd őket is megírja, dehát most nagyon fáradt.

Az árnyak makacskodnak. Ismét a régi nóta, konokul ismétlődik Zalán futása óta.

Fejetlen véres árnyék méri a lélek hosszát, köröz a félhomályban, nem viszi el a passzát.

Kancsó bora előtt ül és kilendül a hinta.

Gyertyák villámló fénye. Arkuspapír. Toll. Tinta.

Iszik s egyre csak ír. Attünik a talán-ta.

Vonít ablaka alatt másvilági dalárda.

Aztán a bor is elfogy. A papírok betelnek.

Silbakként sorakoznak, komorlanak a versek.

Körbeérnek lassan és elfogynak az érvek.

És önmagába hull a vad, tékozló élet.

Az elmúlt időnek lesz immár örökre foglya, visszaúttá válik, emlékké minden útja.

Es a legutolsó korty. A lovak dobrokolnak.

Tükörbe néz, Megborzong. Nyakunkon már a holnap

A rózsaujjú hajnal érkezik lopakodva és verseit a költő elszántan tűzbe dobja.