Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Bogdán László: Zöld szemed, a Poprád; Az öreg Vörösmarty; Szinbád a taligán (versek)
Utolszor szikrázik fel téboly, düh, szenvedély, tűnődik elmerengve. Előtte meredély. Versei meredélye. Lángolva mind elég. Magányos hegedű sir. Elég! Elég! Elég! Már semmit nem hallani. Tél van, hó, csend, halál. Mert ennyi volt az élet: álom, vers, maszkabál. 2000. október 9. Szindbád a taligán Mózes Attilának Ott fekszel majd a taligán, Szindbád! Másnak csörögnek tolvaj szarkák, Másnak vetkezik Natália, másnak zeng a szerelmi ária, másnak mutatják hervadt bájaik szépasszonyok. Te már nem vagy itt! Babonáas öregurak hajlonganak és vackukra húzódnak a vadak. Mást ingerel, vadít az éjszaka émelyítő, penetráns vérszaga. Nincs megállás! Visz egy rossz szekér. Egyszer, tudhatod, minden véget ér. Magába fordul, ködbevész a táj. Éhesen vijjog még néhány sirály. Démon rikoltoz: „...már vártalak!" S te nem felelsz. Már nincsenek szavak. Nem védekezel. Ha tudnál is, minek? Visz a szekér. Nem kellesz senkinek. Sivatag ez? Lápvidék? Mocsár? Néhány eltévedt lovas kiabál. Agyukba bújnak fázó magyarok, csak néhány részeg poéta dadog: „Szindbád úr, hol a régi ország? Elveszett? Eltűnt? Szertehordták? Bús hazaffyk, mohó idegenek? Hol van a régi ország? Elveszett?! S te nem felelsz. Már nem is kérdezel. Fertelmeivel az éj elkever.
