Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Sándor Iván: Az igazság (nem) mint régészeti lelet

„Tizennégy évvel vagyunk negyvennyolc után. A nép dalaiban él Kossuth neve. Leveleit a határokon csempészik át. A szegénylegényeket a szegedi várba gyűjtik, Damjanich katonáit keresik közöttük.

Egy színes, romantikus Jókai-anekdota indulhat így, fekete-sárga köpenyekkel. Kettétört kardpengékkel. Ármánnyal. Felriadó kürtszóval, lódobogással. Vértől pirosló, lobogó fehér ingekkel.

Jancsó filmje metszetekkel kezdődik. Fehér mezőben fekete lenyomatok. A főváros egykori látképe. Egy épület tervrajza. Higgadt, pontos munkák, egyenes vonalakkal. Süppedő nádkunyhó. Karikásostor. Szerszámok. Egy kígyófejes kard.

A képbe lovaskatonák futnak be. Embereket terelnek egy fehér vársánc négyszögébe. Feketeköpenyes férfi jön az összezsúfolt emberek között. Rámutat valakire.

Akire rámutat belép mögötte egy másik udvarba.

Egyforma deszkaajtók. Az egyik nyitva. A sötét falak közt felvillanó fehér négyzetek - mindez a sorra megnyíló ajtók világossága.

Mértani pontossággal berendezett labirintusban áll a kiválasztott ember. Új ajtók nyílnak meg előtte. De mindig csak azon az ajtón juthat tovább, amit valaki más nyit ki a számára. Mindebben azonban nincs semmi mesebeli, semmi sejtelmes. Mindez a filmet indító metszetek élességét, pontosságát idézi. Egyenesvonalú sík idomok letisztult rendjét. Ilyen a labirintus, amelyből tovább jutva megjelennek az élet kellékei: árnyak és képek, később emberek, egy tanya, a végtelen mező. Ezen a mezőn bocsájtják el rövid kihallgatás után a labirintust megjárt embert. Megy a magas fűben a felhők alatt.

Hátulról lövik le.

A bevezető képsorokat fel kellett idéznem, hogy éreztethessem, mi lett a kardos-mentés, karikást pattogtató, lobogóinges anekdotaképből. S mindez már vita egy álromantikus valóságmásító magyarságkoncepcióval." (Film, Színház, Muzsika - 1966. január 7.)

írásomat - nem csak ezt a részletet - harmincöt év után újraolvasva, feltűnik, hogy visszatérően használt: a labirintus; az eddig leírtakat újraolvasva feltűnik, hogy visszatérően használt, a kelepce; továbbgondolva azt, amit Bibótól tanultunk, kétségtelen, hogy a gondolkodás, a művészetfelfogás egyik alapszava: a zsákutca.

Jancsó az európaiságot említve „vidékiségről" beszél. Gombrowicz néhány évvel előbb írta le, hogy szerinte a lengyel művészet másodlagos. Nem a kvalitására gondolt, hanem arra, hogy nem tud szabadulni a romantikától. Közismert: Bartók életművének nagy teljesítménye éppen az volt, hogy megtalálta azt a formanyelvet, amellyel áthidalta az utóromantikától a káosz megszólaltatásához szükséges effektusokig tartó távot. O a jancsói értelemben használt „vidékiségtől", a gombrowiczi értelemben használt „másodlagosságtól" az univerzális korszerűséghez jutott el, s így lett befogadható a világ számára. A hatvanas évek közepén írja le a történelemben bolyongó ember romantikus-anekdotikus megközelítését ugyancsak radikálisan elutasító Mészöly Miklós, hogy az éledő magyar filmeknek „a nemzeti önismeret annyira hiányzó iskolázásában komoly szerepük lehet. De szeretnék itt mindjárt egy kényesen hangzó megkülönböztetést tenni: emberi

5