Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Gömöri György: Nagy utazók és emigránsok (Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban)
Gömöri György Nagy utazók és emigránsok Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban A legtöbb angol történelemkönyv 1653-tól, Oliver Cromwell kormányzóságától számítja az alkotmányos monarchia kezdetét. Másszóval az átmenetet a parlamentárius, királytalan Angliából az 1660-ban visszaállított királyságba, az ún. Restaurációt nem látják sem forradalomnak, sem ellenforradalomnak; még a manapság divatos „bársonyos forradalom" elnevezés sem illik egészen arra, ami ebben az évben történt. Társadalmi szempontból a Restauráció a földbirtokos osztály hatalmának megszilárdulását jelentette (Kamen 1976:478) mind gazdasági, mind politikai téren; ugyanakkor a korábbi, Oliver Cromwell halálát követő kaotikus állapotokhoz képest egy konzervatív jogállamiság jött létre, valamiféle félmegoldás az alkotmányos és az abszolút monarchia között. (II. Károly nemcsak az angol parlamenttől függött, hanem attól is, honnan milyen úton-módon tudott magának pénzt szerezni.) Bár a Restaurációban lényeges szerepe volt Monck tábornoknak, illetve a hadseregnek, a szárazföldi fegyveres erők számát a Parlament korlátozta, helyette a hajóhad bővítése lett az angol királyság egyik fő célja, különösen az 1665-66-os elvesztett angol-holland háború után. Amit biztosan állíthatunk, hogy a Restauráció a kereskedelem fellendülésével járt, s hogy ez bizonyos értelemben újra megnyitotta Angliát a külföldi látogatók előtt. Magyar szemmel úgy is fogalmazhatnánk, hogy II. Károly visszatérésével (és a várt royalista „bosszúhadjárat" elmaradásával) újra fellendült az angliai turizmus, illetve megnövekedett az Angliában szerencsét próbálók száma. Míg a Protektorátus alatt a magyar látogatók túlnyomó többsége református, gyakran puritán-érzelmű lelkészekből, illetve lelkészjelöltekből tevődött össze, 1660 után szélesebbre nyílik a magyarországi és erdélyi jövevények (s mint később látni fogjuk, londoni rezidensek) legyezője mind foglalkozási, mind vallási szempontból. Ennek az 1660 utáni magyar kolóniának lehet ugyan magát az „igaz hit száműzöttjének" tekintő református teológusa (Mezőlaki János), de vannak unitárius látogatók is Erdélyből, és olyan, vallásilag indifferens, vagy legalábbis „langyosnak" mondható emberek, mint a klasszika-filológus Szilágyi-Sylvanus György, vagy a Felső-Magyarországról elszármazott festőművész, Bogdány Jakab. Míg a XVII. század első felében az egy Bánfihunyadi János kivételével csupán egy-két olyan magyart ismerünk, aki pár évnél hosszabb időt töltött volna a szigetországban (Maksai Ősze Péter, Tolnai Dáli János), most a Restauráció idején, különösen annak kezdeti éveiben tetemesen megnő az Angliában huzamosabb ideig tartózkodó magyarok száma. A hatvanas évek Anglia-járásában két személynek van különös szerepe: mindkettőjük neve ismerős a régi magyar irodalomban és művelődéstörténetben jártas emberek előtt, minthogy szerepelnek Bethlen Miklós önéletírásában. Egyikük a francia, jerseyi születésű, de Angliában felnőtt, majd onnan a polgárháború idején Konstantinápolyon át Gyula- fehérvárra hányódó Isaac Basire, aki teológiát tanított néhány évig a fehérvári akadémián, a másik pedig a londoni latintanár, Jászberényi E Pál, Basire-ról több ízben szó esik Bethlen Miklósnál, aki így jellemzi hajdani preceptorát: „jámbor, mértékletes, józan életű ember, tisztességes magaviselő...ember volt, latinus is jó, kivált a szólásban promtus, tersus, cum 64
