Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (Beszélgetés Veress Dániellel – Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
erkölcsi alapállásuké, a jelenkorunk hasznára kipárolható eszméké. Az értelmi megismeréshez hozzákapcsolódik az érzelmi azonosulás is. Egy érzékeny és vájtfülű pesti kritikus Mi- kes-könyvemmel kapcsolatban ezt írta: „Más is ismerheti úgy Mikest, mint Veress Dániel, ő azonban olyat is tud, amit csak kevés, Mikes világának a bensősége mintha a maga élete volna. Ezért a könyv megcélzott olvasóját épp szíven találja."- Misztótfalusi Kis Miklósról írt monodrámájába, A megtévesztett-be, beleszóltak saját életének eseményei, konfliktusai is?- Vallomásos jellege elárulja, hogy igen. Igyekeztem - ami sajnos nem került nehézségbe - korával és sorsával azonosulni. Nagyon alaposan átrágtam magam Erdély történelmén, s bár tudom, hogy események, helyzetek mechanikusan nem ismétlődnek, históriánknak s talán minden históriának van egy „állandója", néhány ismétlődő sajátossága, nem utolsó sorban az egyén életének vonatkozásában. Ez tette „rokonommá" Mikest, Keményt, Tótfalusit, Wesselényit, s noha életem keretét jelenkorunk körülményei és adottságai szabják meg, túl hetvenedik életévemen, talán nem egészen indokolatlanul, úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok, s mi tűrés-tagadás, gyakran otthonosabban mozgok a XVI. vagy a rákövetkező századokban, mint az idén lezáródó naptári huszadikban. Ugye különösen hangzik, ha megemlítem, hogy ebben a felgyorsult jövő-menő világban immár két évtizede nem mozdultam ki szülővárosomból, Sepsiszentgyörgyről, az utóbbi néhány évben a lakásból is alig. Feleségem meg nem köszönhető gondoskodása tette lehetővé, hogy egy egyszemélyes Olt melléki szellemi barkácsoló műhely könyvfalai közt éljek, lényegében magam választotta szellemek társaságában. Az emberek általában szenvednek a magánytól, számomra meglehetősen természetes állapot, tulajdonképpen szellemi szabadságom kifejezője is.-A Veress családban folytatódott az „irodalmi vonulat", hiszen fia, Veress Gerzson költő lett. Első könyve, az Ezer énekből vérzem 1995-ben jelent meg, a második, A múlás karneválja 1999-ben, már posztumusz műként. Mit örökölt a fiú az apától?- A kérdés sebet tép fel. Noha fiam már két évvel ezelőtt itt hagyott minket, s lépett ki önelhatározásból a földi, a fizikai mindennapokból, ha a megtörtént megváltozhatatlanba bele is kellett nyugodnunk, az elvesztése feletti fájdalmat feldolgozni nem tudtuk. Egyébként a kérdésre válaszolni nem tudok. Foglalkoztat, de a feladatra még nem tudtam összeszedni magam, hogy távolságtartó higgadtsággal összefoglaljam életét, pályáját, művét. Talán egyszer képes leszek rá.- „...mit keresek én e tájon / ilyen élve-holtan" - írta egyik versében Gerzson. Jellemző volt rá, állandó volt benne ez az életérzés, esetleg nemzedékének gondolatait is megfogalmazta e sorokban?- Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ez a kétkedő, eltávozási vággyá erősödő érzés éveken át halmozódott fel benne, hogy végezetül tragikus elhatározássá érlelődjék. Többször újraolvasva édesanyjával együtt verseit alakult ki ez a versszövegekkel bőségesen igazolható meggyőződésünk. Számbavéve barátait, eszmetársait, nem nehéz megállapítani, hogy egy önpusztító, helyét nem lelő, korunktól elidegenedő nemzedék, vagy pontosabban fogalmazva, korosztály képviselője - sőt érzésvilágának kifejezője is volt. A kérdés persze az, hogy mi alakította ki, mi táplálta az ő és több, tragikusan eltávozott korosztálytársa életérzését? Mi ebben a felelőssége - ha van ilyen? - a korkörülményeknek, a barátoknak, a családnak, és mi önmaguk emberi gyöngéinek. Azt hiszem, hogy leghelyesebb, ha ezen a ponton átadom a szót Gerzson fiamnak azzal, hogy felolvasom egy nagyon meggondol- koztató prózával és verssel kevert esszéjét, A test ítéleté-t. Másfél évvel megírása után választotta a halálos ugrást. Sepsiszentgyörgy, 2000. augusztus 15. Az interjút készítette: Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván 63
