Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (Beszélgetés Veress Dániellel – Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)

- Kiket tekint példaképeinek, netán mestereinek az esszéműfajban? Kik voltak azok, akik a műfaj fe­lől közelítve befolyással, maradandóbb Itatással voltak Önre?- Feszengve felelek, hiszen nemcsak kritikai, hanem önkritikái arányérzékem is van, ép­pen ezért nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem szellemi értékazonosságra gondolok, hanem példaképválasztásra, illetve - vállalásra; tehát egyfajta szellemi befolyásoltságról, il­letve ráhatásról van szó. Egy igényszint felé való törekedésről, valamint egy műfajhagyo­mány önmagamhoz hasonított felhasználásáról. Tehát: Németh László, Cs. Szabó László, Il­lés Endre...- Hozzájuk személyes kapcsolat is fűzte, a kilencvenes évek közepén megjelentette Önhöz írt levele­iket. Ezek a levelek kísérői, motiválói esszéinek?- Azt hiszem, sem egyik, sem másik, hiszen munkásságuk jóval korábbi megismerése ve­zetett a személyes megismerésükhöz, következésképpen az összefüggések is sokkalta sok­rétűbbek, mintsem beférnének a „motiváltság" alá, hívószóként használva. A leveleket val- lomásos dokumentum-esszék vezetik be, ezek eligazítják az olvasót az előzményekben, ugyanakkor rávezetnek a kapcsolatunk jellegére. Épp mostanság foglalkoztat egy kötet összeállítása, melybe ezek az írások is bekerülnének, s a rokontartalmú szövegek együttesé­ből kitűnne, hogy miben és mennyiben befolyásoltak műfaji útkeresésemben. A kötet, márha egyáltalán valaha is lesz, valójában - tartalma szerint - egy szabadon mintázott szel­lem önéletírás lenne, mely tartalma egészével válaszolna arra a kérdésre, mely nem fér el egy ilyen kurta, összevont kérdezz-felelek-be. Nyilván e számvetésben más, nagyon régi té­máimat, pl. Kemény Zsigmondot sem kerülhetem el, hiszen róla is írtam drámát, számos ta­nulmányt, és megjelentettem elbeszéléseinek kötetét.- Azt sem kell esetlegesnek vagy véletlennek tartanunk, hogy tervezett kötetével kapcsolatban az önéletírás jelleget említette. Ez a műforma, miként 1998-ban megjelent kötete, a Vékára tett mécses bizonyítja, igen régi gondja.- Valóban az, de ez tulajdonképpen helyzetemből adódik, ha úgy tetszik, sorsomba, sor­sunkba ágyazódik. És itt már nem pusztán arról van szó, hogy az emlékírás, a magyar iro­dalom egészén belül, a legerdélyibb műfaj. Az összefüggések tágabbak és mélyebbek, vala­mint egészen személyesek. Erdélyi magyar, Körösi Csorna Sándor szóhasználatával szé­kely-magyar vagyok. A Székelyföldön, Udvarhely és Háromszék megyékben születtek és éltek elődeim, őseim, miként én is, ami szükségképpen jelentős mértékben befolyásolta, alakította gondolkodásomat, s azt az üldözöttségből fakadó veszélytudatot, mely írásos te­vékenységem egyik hajtóerejévé vált. Konkrétebben: meggyőződésem szerint az erdélyi magyarság két legnagyobb kincse az itthoniság érzését tápláló, tényekre épülő múltismeret, valamint a lehetséges tisztán megőrzött anyanyelvűnk. Nos, mindkettő veszélyben forog. Történelmünket vagy meghamisítják, vagy elhallgatják, nyelvünket szétoldják, elszennye­zik a fokozatos eltüntetés szándékával, így programozódik át a génjeiben fészkelő eredeti identitástudatunk. Ez ellen kell védekeznünk. így nézni a globalizálódó világban a kérdést, tűnhet holmi provincializmusnak, illetve túlhaladott szempontú szemléletnek, azonban számomra éltető regionalizmus, mely összetevőiben gazdagabb, mint első hallásra gondol­nánk. Én réges-régen ennek a vidékiségnek óvását, ápolását tűztem ki önmagam számára írásos feladatul, s ennek szolgálatában választottam ki - túl a véletlenen - hőseimet, s fogal­maztam meg őket, mint egy egyetemesebb integráló eszmerendszer képviselőit. Az esszé­író belép egy korba, és beleéli magát egy emberi állapotba. Ez volt például Mikes esetében mint objektív helyzet a száműzöttség, mint megtartó erkölcsi erő a szülőföldhöz való ra­gaszkodás. Az írónak, bizonyos mértékben azonosulnia kell választottjával, persze anélkül, hogy elmosná az időt, összetévesztené a hőse által megélt történelmi helyzetet a saját korá­val. A „nyomozás" az író kíváncsiságával kezdődik, melyet az egyre részletesebb és ponto­sabb megismerés láncreakciója követ, melyben feltárul a példázat bizonyos időfelettisége, tehát időszerűsége általánosítható. Nyilván nem az életüké, hanem a gondolkodásuké, az 62

Next

/
Thumbnails
Contents