Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (Beszélgetés Veress Dániellel – Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)

nyelvű - Leveleskönyv kiadásának. Mindez túlvisz a szakmai feladatvállaláson, itt már nem hétköznapi érdeklődésről van szó, hanem szenvedélynek nevezhető vonzalomról.- Fogalmazzunk kevésbé tapintatosan: megszállottságról és rögeszméről. Persze'megszállottság, tehát különösebb érzelmi - s tán értelmi - vonzalom, személyes kötődés nélkül is lehet - penzumként - irodalomtörténeti értekezést, tanulmányt, műelemzést írni, de mélyebb belső ösztönzés híján az ember aligha vesz tollat a kezébe, hogy harmadszor- negyedszer körüljárja korábbi tárgyát, más irányból, más műfaji eszközökkel közelítse meg. Ehhez valamilyen mélyebb, összetettebb, magán a tárgyon túlemelkedő késztetés, illetve serkentés kell.- Mi hajtotta az írót, hogy ismételten nekirugaszkodjon a már egyszer szemügyre vett - mert megírt - „hősének"?- Irodalmi s nem kis részben emberi példaképeim - messze vezetne a régmúltba, ha részletezőn tárgyalnám a dolgot - arra a belémsulykolódó felismerésre vezettek rá, hogy a magyar s ezen belül az erdélyi magyar irodalomnak az elmúlt évszázadokban szembe kellett néznie a társadalom s benne az emberek gondjaival, s a maga sajátos eszközeivel észleleteinek hangot is kellett adnia, tehát az úgymond „tiszta" irodalomtól, illetve irodalmiságtól némileg eltérő feladatot is el kellett látnia a sajátos nemzeti sorsproblémák felmutatásával, tudatosításával, részben népmentő, részben nemeztnevelő funkciót vállalván magára. Hogy számos, az irodalom által felvállalt kérdés tárgyalása nem az írók dolga, igen, jól tudom. Bizony nem az a mi fajtánknál boldogabb és szerencsésebb sorsú népeknél. Dehát a mi históriánk már így alakult. A létében, sorsában fenyegetett magyar nép, ma is harmadrészt szórványban, illetve diaszpórában élő, elvárta, és ma is elvárja írástudóitól közügyi dolgainak - melyek szigorúan vett jellegük szerint „irodalmon kívüliek" - képviseletét és írásos szolgálatát. írásos tevékenységem ennek az elvi szempontnak kifejeződéseként közelíthető meg érvényesen és hitelesen. Ebben az is bennfoglaltatik, hogy előttem mindég a feladat lebegett, a közérdekűnek kimondása, melynek az írott mű, végső soron, csak lehetősége, eszköze.- Akkor is a nemzetféltésből eredő pedagógiai szándék vezette, amikor az erdélyi történelemből kiemelkedő egyéniségekről, Mikesről, Misztótfalusiról, Wesselényiről, Kemény Zsigmondról többször is írt: következésképpen a színpad is, melyhez hosszú időn át kötődött, a színház nyilvánossága egyben katedrát is jelentett Önnek?- Egyértelműen és félreérthetetlenül. Éppen eme egyáltalán nem titkolt tanító - s hinni szeretném: okító - jelleg miatt koppintottak orromra színműveim kritikusai, a dramaturgi elvek rovására túlhajtott történelmi leckefelmondásért.- Több interjúban is elmondotta például azt, hogy Wesselényi-drámáját ma is változatlanul időszerűnek tartja, s annak egyetlen során sem változtatna. Mi adta időszerüságát harminc évvel ezelőtt, és mi adja - esetleg -ma?- Sajnos a színművet kiváltó alapmotivációk lényegében az elmúlt harminc év során sem változtak, s ha igen, inkább hátrányukra, mint előnyükre: az első magyar nemzetiségpolitikus következetes félreértése, s ami súlyosabb - félremagyarázása. Egy áthistorizáló szemlélet mesterséges fenntartása és éltetése, mely ma sem hajlandó a múltat múltként, a már megtörténtet - tehát megváltozhatatlant - megtörténtként kezelni, sokkalta inkább a korábbi századok konfliktusait a mai napi politikai értelmezések és csatározások eszköztárába igyekszik vonni, épp a legvilágosabb fejű erdélyi reformkori liberális politikai gondolkodót használván fel faltörő kosként a korunkbeli agresszív nacionalizmus szolgálatában. Drámám bemutatása óta ebben a vonatkozásban mi sem változott, a tendencia könyvem, a Férfibú és történeti gyász megjelenése óta - nyilván attól teljesen függetlenül - éppenséggel erősödött, noha Wesselényi látnoki művét, a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében-t szomorúan igazolták az utóbbi évek balkáni, tágabban a közép-kelet-európai események.

67