Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Gion Nándor: Aranyat talált (regény – VI. rész)
tett, vagy talán még annyi sem, barna bőrtáska volt a kezében. Végignézett a fáradt, bóbiskoló embereken és teljesen értelmetlenül ordítozni kezdett.- Soha sem fogom megszokni a sápatag embereket! Nem lehet szeretni őket! A havas fehér földeket sem! Itt minden betegségre szaglik. A fehér arcú emberek meg a fehér földek!... Bezzeg nálunk Dalmáciában, Dubrovnikban...! Ott szépek az emberek, a házak és a tenger. Nézzétek meg egyszer, hogy elszégyeljétek magatokat. A bágyadtan várakozó emberek felriadtak, de senjd sem szólt semmit, az önérzetes dalmata pedig folytatta a lármázást.- A világ leggyönyörűbb helyén nőttem fel! Most meg itt vagyok ezen a pocsék vidéken! Miért kellett nekem idejönni...?!- Jó kérdés - mondta Majoros Péter. - Tényleg, miért kellett idejönnöd? A barnabőrű legény egy pillanatra elhallgatott, majd még hangosabban azt kiáltotta:- Mert hívtak! Kellenek ide a napbarnított, egészséges emberek...!- Én nem hívtalak - mondta Majoros Péter. - Ezek a sápatag emberek sem hívtak. És itt nem szeretjük az ordítozást. Majoros Péter ahhoz képest, hogy a gunarasi tanyavilágból, színmagyar környezetből jött egészen folyékonyan beszélt szerbül, és valamelyest lecsillapította a het- venkedő fiatalembert, aki földre tette bőrtáskáját, hozzánk jött, és kicsit halkabban megkérdezte:- Ki az, aki kifogásolja, hogy nekem ezen a pocsék vidéken hiányzik a tenger? .- Én vagyok az - mondta Majoros Péter. - Sőt az a véleményem, hogy neked nem csak a tenger hiányzik. Hanem egy alapos verés is. A napbarnított egészséges fiú ökölbe szorította a kezét és ütött volna, de Majoros Péter megragadta a csuklóját és nagyot csavart rajta. Reccsenés hallatszott, mint amikor eltörik egy akácfa száraz ága, a harcias fiatalember összegörnyedt, és most már artikulálatlanul, de okkal ordított fájdalmában. Majoros Péter felpattant, egyik kezével torkon ragadta, az ajtóhoz vonszolta, és kilökte a fehér hóba. Az üvöltés távolabbról még hallatszott egy ideig. Majoros Péter egy pénztárcával jött vissza, megint leült mellém, a pénztárcából igazolványt és valamennyi pénzt vett elő.- Tényleg dalmata származék lehet ez a büszke legény - mondta az igazolványt lapozgatva. - Mate Kukocsnak hívják, és kinézetéhez képest túl sok pénzt hord magánál a késő éjszakai órákban. Ekkor már biztosan tudtam, hogy Majoros Péter nem egészen az, aminek mondja magát.- Hogy került hozzád a pénztárca? - kérdeztem.- Kivettem a napbarnított fiú belső zsebéből dulakodás közben. Sokáig nem fogja észrevenni, mert fáj a karja. Ha pedig észreveszi, talán okul belőle. Esetleg változtat a modorán.- Ezt az ügyességet a gunarasi tanyák között tanultad meg?- Néha ellátogatok népesebb településekre ügyeket intézni - mondta Majoros Péter. 32
