Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"
Verejtékünk egy-egy cseppje száraz földdel gyúrva egi/be búzaszem a búzaszáron. Zúg a búza. Kenyér magva, tőke magva, megy a csűrbe, fut a bankba. Hozzánk nem ér, csak a hangja: zúg a búza. Ez az orientáció, nem lehet kétséges, immár a „barthás" József Attila orientációja. Azé az agitatív hangú, politizáló költőé, aki már - ahogy Lakatos Péteer Pál hangsúlyozta - az agrárproletárokra figyel, s az agrárium érdekében akarta mozgósítani az osztálytudatos proletárokat is. Ahogy a Búza utolsó, fölhívásszerű szakasza explicite ki is mondja: Ide, aki földet szántott! Ide, aki traktort gyártott! Segítsetek, proletárok! Zúg a búza! Ezen a tényen nem változtat a vers szavalókórus-szerű fölépítése, agitatív hangoltsága. Sőt, éppen ez a kettősség - az agrárszegénység fölidézése s a proletároknak az agrárszegénység érdekében való mozgósítása - specifikálja a verset, teszi - az 1931-es, neofita párttag verseivel ellentétben - a második „barthás" periódus programmatikus versévé. (Ebből a szempontból mellékes, hogy e költemény már 1932 őszén megszületett-e, avagy csak 1933 első hónapjaiban. A lényeg az, hogy mindenképpen a Külvárosi éj kötet 1932. októberi megjelenése, esetleg anyagának valamivel korábbi lezárása után keletkezett.) S ami teljességgel bizonyos: e verset 1933 májusában, amikor közzétette, József Attila politikailag még vállalta, nem tekintette időszerűtlennek. A másik, e szakaszt jellemző írása, Az egységfront körül párja a Búzának: ugyanakkor és ugyanott jelent meg, amikor és ahol a vers, - s nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a munkásmozgalom orientációjának az aktuális fejleményekhez való igazítását. Egész érvelése az aktualitás jegyében fogant. (Vö. JAÖM 3:141-147.) Ez a fontos, sőt József Attila számára egyenesen sorsdöntő jelentőségű cikk, ahogy a hozzája fűzött szerkesztőségi jegyzet jó előre jelezte is, eleve különvélemény volt; elszakadás a mozgalmi fősodortól: „A cikk hozzászólás az egységfront kérdéséhez, az író és nem a szerkesztőség fölfogását adja" (JAÖM 3: 362). A szerkesztőség - Oravetz István és a mögötte álló, neki „súgó" mozgalmárok - ilyesféle elhatárolódása azonban, ha jól meggondoljuk, valójában fölösleges volt: maga a cikk ugyanis meglehetősen nyílt elhatárolódás - az egész akkori mozgalmi gyakorlattól. A hozzászólás egyaránt elutasítja „az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárokat [vagyis a kommunistákat] s nem kevésbé a hivatásos »reálpolitikusokat« [azaz a szociáldemokratákat]. Ok [ugyanis] az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen »az egész proletárság érdekeit tartva szem előtt«" (JAÖM 3:141). Mi több, József Attila egyenesen úgy látta, „hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerű és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére" (JAÖM 3:141). Álláspontja határozott, s félreérthetetlen alaptézisként mondja ki a személyes tapasztalataiból következő, de az adott mozgalmi kontextusban mindkét nagy vonulat számára eretnek tételt: „a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkás101
