Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

követően ugyanis egyszerűen nincs „helye" egy ilyen epizódnak az életrajzban. (A Vigasz tartalmi elemzése, mint majd látni fogjuk, maga is ezt erősíti meg; a vers valóságvonatkozásai szempontunkból egyértelműen ilyen - lezáró - szerepre utalnak.)

Célszerű tehát az 1933. október 30-a (illetve október 17-e, a vers megírásának időpontja) előtti hónapokra összpontosítani.

3

Az életrajz eddig ismert eseményeit számbavéve abból érdemes kiindulnunk, hogy József Attila 1932 februárjától 1933 tavaszáig a Bartha Miklós Társaságban ügyködött - immár „másodszor" (ahogy Tasi József egyik tanulmányának címe is emlegeti). Ez a második szereplés már nem a „narodnyik" költő szerepvállalása volt; ekkor önmagát kommunistának tudta, szervezetileg is az illegális párt tagja volt. Ekkor mint párttag, társaival együtt a legális fórumként kínálkozó Bartha Miklós Társaság „balravitelében" s radikalizálásában vállalt szerepet. Hogy a második „barthás" periódusban mi minden történt, Tasi József már tisztázta (Tasi 1995); az ő eseménytörténeti rekonstrukcióját kiegészíteni, pláne érdemben fölülmúlni egyelőre aligha lehet. Nem árt azonban némileg elidőzni a „barthás" periódus gondolkodástörténeti szituációjánál. Itt ugyanis nem kevesebbről volt szó, minthogy egy legális politikai szervezet keretei között együtt élt politikai életet a radikális antikapitalizmus két, merőben különböző változata. Az az antikapitalizmus, amelyet - némileg leegyszerűsítve - jobboldaliként lehet azonosítani, és szélső vonulata egészen a provinciális nemzeti szocializmusig elért. S az az antikapitalizmus, amely - az előbbi ellenfeleként s ellentéteként - egy merőben másféle, marxista szocialista célképzet jegyében alakította ki a maga politikai arculatát. E két - ideáltipikusan leegyszerűsített - antikapitalizmusban kétségkívül közös volt az antilibera- lizmus és az „új" orientáció keresésének és képviseletének nagyon erős igénye, a kortendenciák érzékelésének bizonyos közössége. A terv azonban, amely ezt a furcsa együttélést a marxista oldal igényei szerint akarta átrendezni, s így az egész társaságot „balra vinni", meglehetősen ellentmondásos és feszültségekkel telített volt. A „baloldalnak" ugyan, mint Tasi József (1995) kutatásaiból kitetszik, 1933 elejére nagy mértékben sikerült beépülnie a társaságba, s egyúttal háttérbe szorítani, sőt már-már kiszorítani az intranzingens jobboldalt, de hogy ez a tagság egészét iUetőéh mennyire mély gondolati átrendeződéssel járt, voltaképpen máig tisztázatlan. Ami bizonyos, az csak annyi: 1932 végén, 1933 elején egy meglehetősen amorf, ellentett tendenciákat egyidejűleg éltető légkör volt a társaságban. S ez, szinte automatikusan, József Attila számára is konfliktusokat eredményezett. A Bartha Miklós Társaság-beli tevékenység egyik, messzemenő következményekkel járó konfliktusát utóbb Lakatos Péter Pál föl is idézte. Emlékezését két különböző, de lényegét tekintve egybehangzó lejegyzésből ismerjük - mindkettő még az ötvenes években íródott le. A költő sógora, Bányai László által, nem túl szakszerűen lejegyzett történet ez:

„Az illegálisok Madzsar József dr., a Társadalmi Szemle szerkesztőjének a vezetésével 1932- ben az Ostende kávéházban tartották az összejöveteleiket. Itt kerestük fel őt egy alkalommal József Attilával. Határozott kéréssel jöttünk hozzá: pártvonalon tiltsa le a »fekete emberek« be- özönlését az egyébként is túlzottan szemmel tartott Bartha Miklós Társaságba, mert ebből így lebukás lesz (ami - nem sokkal később és pontosan emiatt - be is következett. [...])

A »fekete emberek« ugyanis a nyilvántartott kommunisták és a zsidók voltak. Ezek - mint víz a medret - természetszerűleg keresték azt a helyet, ahol »még lehetett valamit csinálni«. De éppen ezzel veszélyeztették - szintén természetszerűleg - ezt a valamit is. A helyzet volt tehát ütköző és tragikus, de semmi esetre sem opportunusok azok, akik - ezt felismerve - árvizet jeleztek.

98