Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

Mégis ennek a gyanújába került József Attila is, aki a Madzsarnak tett előterjesztésünket ezzel tette nyomatékossá:- A mi hivatásunk az adott viszonyok között elkészíteni a magyar parasztság szociográfiáját, és ennek természetrajzi ismeretében forradalmivá tenni a parasztságot. Erre csak az az értelmiség képes, mely közülük, amely faluról származik, és így eleven származásbeli és élménybeli kapcsolata van a parasztsággal.

Ez volt az, ami miatt Sándor Pál dr. és a körülötte tömörült ellenséges had ráhúzta József Attilára a vizes lepedőt: antiszemita!" (Valachi [szerk.] 1995. 221-222).

Lényegében ugyanezt rögzíti jegyzetei között a József Attila-tanulmányához anyagot gyűjtő Révai József is. „Danzinger számára kérdések: / Ki volt az »elszabadult csahos«? Az erdőről szóló versben." Majd így folytatja: „Lakatos szerint Sándor Pál terjesztette J.A.-ról, hogy antiszemita, mert J.A. kijelentette: a B. Miklós Társaság-beli értelmiség dolga parasztszociográfiát csinálni, mert neki van származási és élménykapcsolata a parasztsággal" (Révai 1974. 151-152).

Az antiszemitizmusnak ez a József Attila ellen fölmerülő vádja, bár fölelevenítője, Lakatos Péter Pál szerint alaptalan volt - meglehetősen súlyos vád. Esetleges igazság-értéke utólag, források híján, nehezen megítélhető, hiszen a lejegyző, Bányai László naiv és - lényeges vonatkozásokban - tudatlan, helyenként kimondottan sután fogalmazó emlékezés-rögzítő. (Pl. a lefeketedés, lefeketedettek mozgalmi zsargonját „fekete emberek"-ké stilizálja át, stb.) Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a/ az antiszemitizmus vádja Sándor Pálékban csakugyan megfogalmazódott (jellemző, hogy egy ilyen igaztalan vád fölmerülésének lehetőségét az okos és nagy tapasztalatú Révai egyáltalán nem érezte képtelenségnek, s nem utalta azt az irrealitások világába), s b/ József Attila megsértett egy erős asszimilációs tabut: hangsúlyozta a zsidók és nem zsidók közötti, egyes, többszörösen diszkriminált zsidó kommunisták által hárított, nemlétezőnek tekintett szociokulturális különbségeket. Ez a védekező-hárító magatartás, tudjuk, az asszimiláns magatartás egyik Achilles-sarka; az asszimilálódás vágya nemlétezőnek nyilvánítja, tagadja azt, amit az asszimilálok gyakran evidenciának tekintenek: asszimiláló és asszimiláns valamilyen mértékű különbségét. (A cionista érvelés viszont éppen ezt a különbséget hangsúlyozza.) Magam úgy vélem, hogy az ilyesféle tabusértés, bár szükségképpen feszültséggel jár s érzékenységet sért, önmagában nem antiszemitizmus. Alapot, de legalábbis ürügyet szolgáltat azonban a sérelemtudat túláltalánosítására, s így a különbségek szembenállássá változtatására. Sándor Pál vádja alighanem e jelenségkörbe tartozik. S József Attila tabusértése így az őt körülvevő légkör megromlásával, személyes stigmatizációjával járt. Hogy ez nem pusztán utólagos okoskodás, közvetve vers is igazolja. A nevezetes Bánat ugyanis, úgy vélem, erre az ügyre, Sándor Pálék magatartására utal, s a költő az ellene megfogalmazódó vádakat nevezi „kimarás"-nak. Ez a vers ugyan Stoll Béla meghatározása szerint 1931 őszi, ám tudjuk, a vers először csak 1932 októberében, a Külvárosi éj kötetben jelent meg. S maga Stoll is elismeri, hogy „az sem lehetetlen, hogy egy későbbi [ti. 1931 ősze utáni) sérelem tükröződik benne" (JAÖV 2:544).

Az ügy súlya, a konfliktus élessége mindenesetre indokolja a Bánat sérelmet panaszló s elvhűséget deklaráló magatartását. S a vers (JAÖV 2:124) e kettőssége olyan valóságvonatkozás, amely beleillik a Lakatos Péter Pál fölidézte szituációba:

Csak egy pillanatra martak ki, csak.

Zúgj, erdő elvtársi Szinte csikorgók.

Egy pillantra se martak ki, csak

99