Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

szén tudom már, hogy nem érdemes elindulni az egyik pontról a másikra, ha az út nem fejeződik be valamiféle csodával. Vagy önámítással, ami talán annál izgalmasabb, minél elkerülhetetlenebb.

(Az idcgenség elviselhetetlenül nehéz dicsérete) A kiváló irodalomtudós, Szegedy-Maszák Mihály a skolasztikus Hugo de Saint-Victort idézi: „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erős az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen." Azon töprengek, hogy mekkora önmegtagadás szükségeltetik, hogy az ember minden talajt hazainak érezzen, de ez semmi ahhoz a kétségbeesett erőfeszítéshez képest, amelyet el kell sajátítania az embernek, hogy mindenhol idegennek érezze magát. Csak akkor ér el erre a pontra, ha nincs más kibúvó. Csak az a fontos, hogy az ember bőröndje be legyen csomagolva, minden pillanatban arra számítva, hogy vége lesz mindennek.

(Paradoxon) Körösényi Tamás írja a Népszabadságban: „Magyarország a bronzemberek panoptikuma." Közben az irodalmi folyóiratokban mindenki a posztmodern utáni korszakról beszél. Nagyobb paradoxon ez, mintha a bronzszobrok megszólalnának.

(Egy ajánlatról) A nemzetidegenséggel nem vádolható Szabó Dezső nem restelkedett leírni ezeket a sorokat: „Az idegen impériumok alatt élő magyar ifjúságnak teljes morális felelősségemmel azt ajánlom: igyekezzék a lehető legbarátságosabb szellemi érintkezést létesíteni az illető országok ifjúságával, és velük közös szervekben végezze a gondolat terjesztésének, a meggyőzésnek, a megoldás keresésének feladatait." A bácskai nemzethű értelmiségiek az ilyesféle gondolatokat árulásnak nevezik.

(Balkáni tangó) Pesten furcsa bácskai zsibvásár tárul fel előttem: sokan kérkednek azokkal az élményekkel, melyeket nem éltek át, mert féltek ott lenni, ahol az események megtörténtek. De a félelemről egy szó sem hangzik el. Csak táncolnak a balkáni tangó egzotikus dallamára.

(Csak a selypítés a fontos) Beszélj egy kicsit selypítve, mondd, hogy kizárólag a titokzatos személyes sorsok érdekelnek, meg a saját belső világod, akkor elhiszik a szakmabeliek, hogy az irodalomról beszélsz. Legyen a hangsúly a titokzatoson. A világgal csak az emlékek kötnek össze. A selypítés rettenetesen fontos, oktat ki az irodalomban járatos barátom az egyik fellépésem előtt.

(Kristályhang) Néhány napja nehezen ébredek, mert napjaim gondtalanok voltak. Végre nyugodtan álmodhatom, akár rémálmokat is. Még a rossz álmok is megnyugtatnak. Hajnalban Kosztolányi naplóját olvasom, azon töprengve, hogyan vált ízig-vérig budapesti íróvá. Egy emlék azonban végzetesen emlékezteti Bácskára: az anyja. Egy helyen így ír az anyjáról: „Szívem fáj. Azt hiszem, meg fog vakulni. Karjába kapaszkodom és vezetem. Végtelenül szeretem. Nyáron Irat kilométert tettünk meg gyalog Palicstól Ludasig, és olyan fürgén járt, hogy boldog voltam..."

(Versailles-i tabu) Civilizációs szempontból is tanulságosnak mondható Romsics Ignác mérlege, miszerint a Habsburg Monarchia 200 évet állt fenn, a Pax Germanica tizet, a versailles-i világ húszat, a Pax Sovietica pedig negyvenötöt. S az sem véletlen, hogy az utóbbi időben az európai értelmiségiek arról vitatkoznak, hogy a versailles-i világnak melyik következménye volt a súlyosabb: a Pax Germanica vagy a Pax Sovietica. Bármelyik is okozta a nagyobb kárt, biztosra vehető, hogy mindkettő Versailles-ban kezdődött. Jugoszláviában azonban a versailles-i tabu még túlságosan meghatározó, holott az építmény összeomlott.

91