Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

kerültek, megkapják-e az üldözöttek az elégtételt? Vagy pedig ugyanezek a politikusok kiegyeztek a hatalommal? Hogyan lehet Szerbiában megalakítani egy bizottságot azzal a céllal, hogy Jugoszlávia népeinek erkölcsi katarzisához vezessen? Akkor miért nincs abban a bizottságban, crna-gorai, szlovén, horvát és albán is? Ha már a volt Jugoszlávia népeinek erkölcsi katarzisa a cél! Ha a Tito halála utáni események tudományos mérlegelése a cél, akkor hány évig tart a kutatómunka? Vajon ők legalább ősz fejjel megérik-e az igazságtételt? Miért elnökölt Vojislav Kostunica, ha azt akarják, hogy a testület államtól független testületként működjön? Miért mondott le a testület két legrangosabb tagja, Vojin Dimitri- jevic és Latinka Perovic? Miért kerültek a bizottságba a Dobrica Cosichoz közel álló emberek? Azok, akiknek már Cosic is nagylelkűen osztogatta különböző tisztségeket? Nem tudok a feltett kérdésekre válaszolni. Bizonyára rövidesen ők is megtudják, miféle kirakat ez, addig viszont úgy érzem, nincs jogom megfosztani őket a reménytől.

(Jelek) A Monarchia! Tíz hivatalos nyelvet tartottak számon a néhai birodalomban. Bécs még mindig magán viseli ezeket a jeleket. Én pedig örülök nekik, mint egy gyermek.

(A balkáni legalizmusról) A kritikusan gondolkodó bécsi értelmiségiek joggal emlékeztetnek Hannah Arendt figyelmeztetésére: „Hitler hatalomra jutása a többségi uralom elve szempontjából jogszerű volt." Vigyázat! A közelmúltban mi is megtapasztaltuk az ilyesféle jogszerűség minden fortélyát.

(A tájról) Autóval Linz felé tartunk. Feszülten figyelek. Arra vagyok kíváncsi, tudnék-e néhány évet egy teljesen ismeretlen városban élni. Hogy a nevem se jegyezzék meg. Úgy élni, mint egy zarándok. Még a gyönyörű tájat is ezzel az érzéssel szemlélem.

(A szerb tengerről) Bécsből vissza Újvidékre. Szakad az eső. Este az országos frekvenciával rendelkező Palma televízióban (április 23.) a Szerb Rádió és Televízió munkatársa hosszú interjút készít a Geopolitika című magazin szerkesztőivel. Céljuk a szerb újjászületés. A fiúk el vannak ragadtatva Kostunicától, aki, lám, mindent megmozgatott, nehogy a boszniai Szerb Köztársaság beolvadjon Boszniába. Nincs tehát minden veszve, ismételgetik. Üdvözlik a montenegrói választási eredményeket. A szerb életenergia nem veszett el, minden áron meg kell őrizni a szerb tengert, s meg kell menteni a Montenegróban élő szerbeket, mondják. Egyébként a szerb közvélemény nem győzi ünnepelni Milosevic tegnapi montenegrói szövetségeseit, pusztán azért, mert azok az egységes Jugoszlávia pártfogói.

(Titkos dossziék) A szerbiai belügyminiszter bejelenti: a polgárok betekintést nyernek a titkos dossziékba. Furcsa érdektelenség nyilvánult meg ez iránt, mintha túl sokan elleneznék ezt. A fanyalgás sok dologra figyelmeztet, még arra is, hogy miért kellett bombázni ezt az országot. Vagy pedig nem hisznek a fülüknek? Vagy már nem is fontos, hogy ki voltak a besúgók?

(Önámítás) Utazom tovább. Vissza Pestre. Nem tudom magammal tisztázni, hogy miért lobban fel bennem időnként az utazási vágy. Igazából ugyanis szeretnék elrejtőzni valahol. Egy barátom visz kocsival Szabadkáig. Útközben elintéznivaló dolgunk is akad. Hajdúszállás, Kispiac, Ludas. Az elmúlt tíz évben sehol sem ettem olyan jó burekot, mint Horgosán. Nézem az apró falvakat, nosztalgia ébredezik bennem. Talán még akad egy hely a bujdosónak, gondolom magamban. Szabadkáról busszal folytatom az utat, esteledik, amikor kiszállok a Népstadion melletti pályaudvaron. Úgy érzem magam, mintha egy csodával kerültem volna szembe. De gyorsan rádöbbenek, csak ámítom magamat a csodával, hi90