Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

kertben a füvet. Ezzel tartom távol magam a külvilágtól. „Marad tehát az udvar - írta egyik bírálom az Exterritórium kapcsán ahol kertet ugyan már nem tudja termőre fordítani, mint az anya tette, csupán a pázsitot gondozza, legalább ennyi legyen rendezett. És itt nem csupán az angol pázsit reménytelenségére kell gondolnunk, hanem Voltaire-re, akinek, akinek Candide-ja, végigjárva a korabeli világot, végül a kertnél állapodik meg, és minden okoskodásra, elmélkedésre azzal válaszol, hogy vár rá a munka a kertben." Talán igaz. Maradjon legalább némi belső rend.

(Max van der Stoel utca) Újra meg újra számba veszem a nemzeti kisebbségek jogait érvényesítő európai dokumentumokat. Végeredményben csak ezekre támaszkodhatunk. A nagy ígérgetők megfeledkeztek adott szavaikról, már csak az újságokban parádéznak. Igen, a Messiások ismeretlen okok miatt elnapolták a kisebbségi Eldorádót. A „jó magyarok" megpederték a bajuszukat, hümmögtek, összehajoltak. „Jó lesz ez komám? Megígértük! Azt mondtuk, kipusztulunk, ha nem lesz törvényhozási jogunk meg autonómiánk? Még majd elviszik az orrunk előlünk a zsákmány kövérjét. Jobb lesz tehát mielőbb elfoglalni ebben a Pokolban a nobilis pozíciókat. Jól jön a pozíció, még a pokolban is. Ezért hát feledjük el a törvényhozási jogainkat. Amiket megígértünk." A köznépnek tehát az Európa által felkínált esély maradt hátra, amely nem azonos a Nagy ígérvényekkel, de legalább valóságos, főleg akkor, ha élni tudunk vele. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Max van der Stoel lundi ajánlásaiból még az autonómia tervrajza is kiolvasható. A Lemondás és megmaradás című esszékötetemben tettem szóvá, hogy a kisebbségi ember „európai küldetése nemcsak vonzó szellemi feladat, hanem létfeltétel, a megmaradás kérdése". Ezt követően sokszor a fejemre olvasták, hogy tévedtem. A bácskai kuckó messiásai a mellüket verték, igen, majd ők megmutatják, majd ők kiharcolnak mindent. Meg a mindennél is többet! A történelem ideje gyorsabban pergett, mint gondoltuk, az újságpapír még nem sárgult meg, ám immár nyilvánvaló, hogy az ígéretekből nem lesz semmi, egyedül az európai értékrend tárta fel a kisebbségi jogok valóságos esélyeit. Kétségtelen, hogy ennek köszönhetően a vajdasági magyarok, a szlovákok, a románok, a ruszinok, a horvátok, a németek, nagyobb jogokkal rendelkeznek majd, mint eddig. Függetlenül attól, hogy van-e pártjuk vagy nincs. Nem tudom, vezéreik megengedik-e a közeljövőben, hogy minden egyes kisebbség külön-külön Max van der Stoelről nevezzen el egy-egy utcát.

(A pincér és az író) Egy X városból való pincér bizalmasan közli, hogy nem fogad el tőlem a pénzt a kapucínerért. Rendszeresen olvassa jegyzeteimet, jutalomból állja számlát. Jó szimata van, közölte, habár nem találja el a teljes igazságot. Ugyanis ebben az étteremben nagy vacsorákat rendeznek az urak, ezért jobban tudom, hogy miben sántikálnak, mint Ön. A báránypecsenye és a halpaprikás mellett az emberek nyíltabban beszélnek, mint a sajtóban. De a szimata nem rossz, ezért megérdemel egy kapucínert. De maradjon köztünk, mert kidobnak a munkából, fejezte be a mondókáját. Jellemző, hogy a pincérek többet tudnak, mint a közvélemény. De a pincéreket ennek következtében kirúghatják munkahelyükről. A toliamat viszont nem vehetik el tőlem.

(Kékharisnyák, selyemfiúk) „Csiszolt üresség, műmárványfüzetek, műmárványornamentika", Pilinszky János írta egymás után ezeket a szavakat. Velős fogalmazás. Hozzátenném még: kékharisnyák, selyemfiúk. Egy kevéske nosztalgiázás, szecesszió, gyermekkori emlékek, bensőségesen duzzogó tekintélytisztelet. Lehetetlen felsorolni a csiszolt üresség teljes kelléktárát.

(A nyáj és a pásztor) Az asztaltársaság tagjai iszogatják a kávét, és egymással versengve bizonygatják, hogy milyen nagy feladatokat vállalnának, ha nem lenne tökfilkó és rossz81