Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(Szegény Renard) Renard-ról mondják, hogy tekintete éles volt, és nem ringatta magát szép illúziókban. Mégis ő mondta ki a legfontosabbat: „Szeretek beszélni, de csak akkor, ha ellentmondók". Nálunk megbélyegeznék ezért a mondatért.

(Egy fájó kérdés) „Akik fel akarják éleszteni a népviseletet, mint a bokrétamozgalom, bármilyen szép munkát végeznek, mégis hiábavaló munkát végeznek, tagadják, hogy az idő múlik.", írta Szabó Zoltán az immár klasszikusnak számító A tarái helyzet című szociográfiai munkájában. A szerző hosszas és alapos helyszíni kutatás alapján jutott erre a következtetésre. Bizonyára azért, mert együtt élt a falu népével. De mit tenne ma Szabó Zoltán? Hogyan élne együtt a falu népével? A falura kijáró víkendező bácskai magyar értelmiségiek bizonyára nemzetárulással vádolnák meg.

(A lundi ajánlások után) 1995 szeptemberében a Szerb Tudományos Akadémia tanácskozásán a nemzeti kisebbségek autonómiája mellet érvelve a vitákban gyakran szembesültem a hézagos nemzetközi dokumentumokkal, főleg a kollektív jogokat illetőn. Azóta összeálltak a mozaikkockák, az 1999 szeptemberében elfogadott lundi ajánlások egyértelművé tették az autonómiával járó kisebbségi kollektív jogokat. Legalábbis az identitáspolitika terén. Hitelesítették azt a lehetőséget, hogy a kisebbség a saját, demokratikusan megválasztott testületé döntsön az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás kérdéseiben. Az élet minden más terén pedig jó és méltányos törvényeket kell hozni. Javaslatainkat ezekhez az európai normákhoz kell igazítani, nem kell túlságosan kicifrázni őket, mert akkor semmi sem valósul meg belőlük. Törvénybe kell önteni a hitelesített európai normákat, a többi maradjon a politikusok buja képzeletvilágában, vetem fel a kényes kérdést. De mi történt időközben? Az európai normákat pontosították, elképzeléseink viszont egyre bizonytalanabbak. Először a vajdasági autonómia valósuljon meg, csak aztán beszélhetünk a kisebbségiről, jelentette ki az egyik vajdasági magyar politikus. A szerbiai kormányelnök azonban nem habozott. Vajdaság autonómiája majd csak az új választások után valósulhat meg, ha megvalósul egyáltalán. Addig fogadjuk el a jelenlegi alkotmányos kereteket. Tehát négy év múlva. A kisebbségi autonómia csak azután kerül sorra... Ha így gondolkodunk, akkor a kisebbségi autonómia olyasféle ígéret marad, mint Beckett drámájában Godot érkezése. Majd megérkezik, ugyebár. Aztán kiderül, választások előtti ígéret marad! De, tudjuk, Godot sohasem érkezik meg.

(Oslói ajánlások) Nagyon kellemetlen dolog, ha egy állam szavahihetősége forog kockán. Sokan méltatlankodnak, a nemzetközi közvélemény gyanakszik, nem bízik a szerbiai politikusok adott szavában. Főleg a hágai ENSZ-bíróság ürügyén merül fel ez. A politikusok tiltakoznak és háborognak. Jó lenne azonban megvizsgálni, hogy valóban mennyire állják a szavukat. Ezekben a hetekben nagy vitát kavart fel a helységnevek írásmódja. A szerbiai politikusok egymással versengve bizonygatták, hogy igenis, tisztelik az európai normákat. Nos, a nemzeti kisebbségek nyelvi jogairól szóló oslói ajánlások 3. paragrafusa kimondja: „Azokon a területeken, ahol jelentős számban élnek nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, és ahol erre megfelelő igény mutatkozik, a közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell a települések elnevezésének, az utcaneveknek és más közérdekű topográfiai jelzéseknek a kisebbségi nyelven történő feltüntetését is." A példákat sorolhatnánk. Az oslói ajánlások 15. paragrafusa szintén egyértelműen fogalmaz: „Azokban a régiókban és településeken, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jelentős számban élnek, az államnak biztosítania kell, hogy a regionális és helyi önkormányzati testületek választott tagjai az e testületekhez kapcsolódó tevékenységük során az illető kisebbségi nyelvet is használhassák". Ennek ellenére egyes szerbiai kormányzó pártok képviselői kivonulnak a parlamenti ülésteremből, ha valamelyik kisebbségi képviselő vesz magának annyi bátorsá79