Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(Mit építünk?) A Népszabadságban közölt ENSZ-jelentés sorolja a vészhelyzetek sorát. Áradások, éhínség, járványok. A globális felmelegedés apokaliptikus állapotokat okozhat a Földön. A Kárpát-medencében - olvasom a Magyar Hírlapban - a klímaváltozási folyamat következménye a csapadékosság lesz, így tehát a következő évtizedekben nagy árvizekre számíthatunk. Építünk-e gátakat? Majd feltörnek a talajvizek. Építünk-e új csatornákat?

(Csoda Szerbiában) Tényleg. Szerbiában csoda történt! A szerbiai kormány beváltotta ígéretét, s - a vajdasági parlamenttel ellentétben - Szerb Rádió és Televízió igazgató-bizottságába csupa pártonkívüli szakembert nevezett ki. A vajdaságiak pártvezérekkel töltötték meg a kuratóriumokat. A magyar kisebbségi kormánypárt élen járt ebben. A jussunkat követeljük, süvöltötték a pártértelmiségiek. A jussunkat! Csak egy gondom akad: az elmélet szerint az autonómia azért hasznos, mert bővíti a demokrácia terét. A vajdasági honatyák látványosan megcáfolták az elméletet. Bizony, sajnos, szűkítheti is.

(A szél anyanyelve) Lebukott a nap, de még világos van. Már régen gyönyörködtem az előtavaszban annyira, mint az idén. Megdörzsölöm fáradt szemem, egész nap olvastam. Leteszem a Szabó Zoltán könyvét, az Összeomlást. Mielőtt sétára indulok, felidézek belőle egy kedves mondatot: „A fákat kicsi szél borzolja könnyedén és franciául beszél a levelekkel". A német seregek betörtek Franciaországba, Párizs felé nyomultak, a Párizsban tartózkodó magyar író tudja, hogy a levelek anyanyelvén beszél a szél. Szeretnék én is hinni ebben, gondolom séta közben. Hogy legalább a szél az anyanyelvemen beszél.

(Végletek) Több, mint tíz évvel ezelőtt tilos volt a többpártrendszerről beszélni. Csak óvatosan, az elméleti diskurzus szintjén szóltunk róla. Emlékszem ezekre az időkre az UJDI nevű független pártszerű képződmény létrehozása idején. Mint az alapító tagok egyike a bőrömön éreztem, hogy a többpártrendszer kifejezetten szitokszó volt. Mára azonban fordult a kocka: a tabuból mítosz született. Egyik végletből a másikba estünk. Akik az egyik doktrínában hittek, azok fejvesztetten bevágtattak a másikba, kiutasítva a polgárt a társadalomból, ha nem tartozik az egyik vagy a másik párt elitjébe. Az így felfogott demokrácia szerint, a polgár négyévente szavazzon, és ezzel kimeríti jogait. Elegendő felkattintani a televíziót, olvasni az újságokat, s rögvest kiderül: a pártvezérek a nyugati média popcsillagjaira emlékeztetnek. A Madonna nem kap annyi helyet a nagy amerikai csatornákon, mint egy vidéki polgármester a vidéki tévéstúdiókban. Ugyanez játszódik le az országos stúdiókban is. Hosszasan és részletesen ecsetelik a boldog jövőt, nemes szándékaikat és kiváló erényeiket. Tévedhetetlenek, természetesen. Szószerinti értelemben felfrissülést jelent a CNN-t vagy BBC-t nézni, ahol tényeket tárnak fel, jelenségeket elemeznek, szakértők vitatkoznak, a politikus akkor kap szerepet, ha a média tájékoztat. De az információt értékelni, magyarázni már nem a politikus feladata. A boldog jövőről akkor tud meg valamit a polgár, ha polgári jogaival akar élni, ha tejet vásárol, vagy ha a jövedelmét veszi számba. A valóság a döntő és nem a záporozó talk-shaw-ok. Ezért van értelme a sekélyes publicisztika helyett időnként azon szerzők könyvét is fellapozni, akik érdemleges dolgot is tudnak erről a kérdésről. Nincs olyan demokratikus rendszer, amely meglenne pártok nélkül, írja Popper. De rögtön hozzáteszi: „A mi demokráciáink nem népkormányok, hanem pártkormányok. Azaz a pártvezetők kormányai, hiszen minél nagyobb egy párt, annál kevésbé egységes, annál kevésbé demokratikus, és annál kevésbé van befolyása a pártvezetésre és a pártprogramra azoknak, akik rá szavaznak." Hiteles és patinás szavak, amit az „újdemokrata" újságírók nem hallanak.

78