Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001
(Újvidéki csendélet) Az újvidéki városháza dísztermében szemlélődök a szokásos ünnepi szónoklatok után. Vagy 70-80 ember nyüzsög a teremben, majdnem mind személyes ismerősöm. Cinkosok voltunk, vagyis hasonlóképpen gondolkodtunk. Valamiféle családias hangulat uralkodik, de a régi cinkosságnak már nyoma sincs. Már tudjuk, hogy nem gondolkodtunk hasonlóképpen. A szünetben bólogatok veszik körül a szónokokat, ez zavar legjobban. A szónoklatok után a pincérek drága italokat szolgálnak fel, megnyílik a másik szalon, amelynek közepén jobbnál jobb falatokkal teli asztal áll. Igazi terüljasztalka. Jaj a győzteseknek, főleg akkor, ha magukat nem tudják legyőzni, gondolom magamban, s az ablak elé állok. Nézem a Szabadság teret. Aztán a sétáló utca felé vetem a tekintetemet. Fürkészem az ablakot, amely mögül még a kilencvenes évek elején mondtuk el azokat a híreket, amelyeket tilos volt közölni az állami médiában. Most az állami média kamerái villognak körülöttem. Akkor nem ácsorogtak annyian az utcán, ahányan most nyüzsögnek a díszteremben. Istenem, csak ne bólogatnának oly buzgón, mondom magamban, miközben megkönnyebbülten kilépek az utcára. (Búcsú) Nem értem, hogy miért hallgatunk szemérmesen és titokzatosan arról, hogy az amerikai kongresszus a nevezetes tavalyi október 7-i határozatában a 100 millió dolláros gyorssegély ellenében nemcsak a hágai ENSZ-bírósággal való együttműködést követeli, hanem a kisebbségi jogok biztosítását is. Lehet, hogy erről az utóbbi elvárásról a következőkben nem esik szó semmiféle kongresszusi határozatban, hiszen, mi magyarok, úgymond, beléptünk a hatalomba, avagy nem is léptünk be, csak Godot tarkabarka zakójára tűztünk egy tolakodóan virító sárga nárciszt. (A történelmet várva) Mintha Heiner Miller boldogtalan angyalát látnám, aki mozdulatlanná dermedve várja a történelmet, mert bezárult felette a pillanat. Felzúgnak-e majd egyszer a hatalmas szárnycsapások? Meghallom-e őket? S miből tudjam majd, hogy az angyal hagyott magamra, vagy a történelem szárnyai feszültek meg végre, annak szárnycsapásai zúgtak fel ismét? Ilyesféle köztes pillanatban élek. (A könyvtárban) Tavaly nyáron szinte faltam a regényeket. A kilátástalansággal magyaráztam a képzelt világok utáni mohó vágyamat. Most pedig hiába kutakodom a könyvtáramban, nem találok magamnak való olvasmányt. Hosszú habozás után Hemito von Doderer A Strudlhof-lépcső című vaskos regényét veszem elő, ha már olvasok, akkor csak arról olvassak, aminek mindörökre vége. Március (Abszurdum) Falakon megjelentek a horogkeresztek. Sokan ekképpen vélekednek: ez is afféle NATO-maszlag. Az ellenség festi a horogkereszteket, hogy rossz színben tüntesse fel a szerbeket. A megdöbbenés elmarad, tehát lesznek még horogkeresztek. (Titkaim) Már napok óta verőfényes reggelre ébredek, de a levegőben mégis valami borzongás matat. Az íróasztal elé ülök. Csak a szél zúg; zörgeti az ablaktáblákat. Nincs erőm leírni egy mondatot se, a hangulat sérülékennyé tesz. Türelmesen várom, hogy a megszelídüljön levegő. Vele együtt szelídülök én is, hiszen ez az egyedüli módja annak, hogy őrizzem titkaimat. írni csak akkor tudok, ha él bennem a remény, hogy a titkaimat őrzöm ezzel. 76
