Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(A Tárgyának) Most már mindenki úgy beszél Torgyánról, mint egy közönséges bohócról. Inkább a drámai tanulságról kellene szólni, hogy rádöbbenjünk arra, milyen hiszékenyek az emberek. Hogy milyen naivak és esendőek vagyunk mindannyian. Hiszen a történet mégis a hirtelen megtollasodott politikusokról szól. Meg a kiábrándult híveikről. Sok ilyen történettel fogunk még szembesülni, a legtöbb azonban feltáratlan marad mindörökre. Torgyán csak az egyik mellékszereplője ennek a drámának.

(Nincs mása, csak a magyarsága) Sokszor felháborodom, mert látom, hogy nincs, aki politikailag megszólítsa a magyar kisebbség legszegényebb rétegét. Ok majd úgyis beolvadnak, sejtetik úri gőggel azok, akik meghatározzák a hiteles nemzettudat mércéit. Lassan már a nyelvüket sem értjük, miközben pestiesen kezdünk beszélni, megnyújtva az egyik vagy a másik magánhangzót a szó végén. Tudja meg a világ, az illetékesek beavattak bennünket a magyar-magyar találkozók rejtelmeibe. A legszerényebben számadatok alapján is a százezer koldus kisebbsége vagyunk egy lerongyolódott országban. „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenek előtt támogatásra, fényre, döntésre, nemzeti dicsőségre jogosult itt; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb nyelvileg s ha kell, fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága", írta Illyés Gyula, aki Párizsban és az ozorai pusztákon tanulta a baloldaliságot.

(A népről) Csak ne hízelegjünk neki. Csak ne utánozzuk. „Semmi szükség már, hogy a nép mondandóját írók közvetítsék, színezzék. Csak rontanának rajta", írta ugyancsak Illyés Gyula. Jókor jött a figyelmeztetés: ne cifrázzuk túl a hagyományainkat.

(Legenda a gőzhengerről) A Szerbiai Demokratikus Ellenzék úgy dolgozik, olyan megfontoltan és módszeresen, mint a gőzhenger, írják a pártújságírók. Napok kérdése, hogy nyakon csípjék a bűnösöket. így például Üuruvija gyilkosait is. Rajkó Danilovic, az áldozat védőügyvédje más véleményen van. Állítása szerint megrendelt dezinformációkról van szó: „Egyike ez azoknak a mesterkedéseknek, melyeket már régóta alkalmaznak." Alig történik valami, ugyanis. Időnként felbőg a gőzhenger, zakatolni kezd, kínosan vonszolja magát néhány métert előre, aztán újra megpihen. Montgomery nagykövet figyelmeztet. A világ emberjogi szervezetei figyelmeztetnek. Az Ellenállás (Otpor) figyelmeztet. Elég! Kaput! Vége! Talán holnap, mégis, bizakodunk. De minek legyen vége? Egy eszmének? Vagy csak néhány haszonélvezőnek? Vagy éppen ez nincs eldöntve még? Ezért a szüntelen halogatás?

(Lírikusok a porondon) Keserűen mosolygok, amikor egy-egy kisebbségi pártpublicista lírai hevülettel ecseteli saját pártvezérének nagy és dicső tetteit. Ha már így kell ennek lenni, akkor ne feledkezzünk meg, hogy a tábornokok jobban forgatják a lantot, mint a hűséges újságírók. A baritonjuk is jobb. A Beta hírügynökség korabeli jelentése szerint Pavkovic vezérkari főnök 2000. szeptember 16-án. Pozarevácon, A média frontján című könyvének bemutatóján imigyen méltatta Slobodan Milosevic elnök államférfiúi erényeit, emberi nagyságát: „Bátor, határozott, jó képességekkel megáldott álmodozó, aki bátran hozza meg döntéseit, amikor a szabadság és a haza kérdéseiben kell határozni".

(Emberarcú miloseviázmus) Sokan még úgy hiszik, hogy megteremthető az emberarcú milosevicizmus. Tudják, elismerik, hogy valamit meg kell változtatni, fanyarul és fáradtan néznek a változások elé, de nincs erejük szakítani a múlttal. Szeretnének jóhiszemű reformisták lenni, de olyképpen, hogy a megreformálhatatlant reformálnák meg.

75