Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(A cellákról) Újra Joseph Roth idézet jár az eszemben: „Ezért gyűlölöm a nemzeteket és a nemzeti államokat. Hajdani hazám, a monarchia olyan volt, mint egy nagy ház, számtalan kapuval és számtalan szobával, mindenfélefajta emberekkel. De ezt a házat felosztották, szétszabdalták, lerontották. Ott nincs már helyem. Megszoktam, hogy házban éljek, ne cellákban." A győztes nyugati nagyhatalmak, elsősorban Franciaország és Anglia, azonban a cellák mellett tették le a voksot a századelőn. A század végén viszont megdöbbenten vették tudomásul, hogy a cellákban klausztrofóbiás emberek élnek.

(A jogállamról - egykor és nem most) A bécsi Monarchia Intézet vaskos könyvet adott ki a monarchia törvényeiről. A néhai jogállam tíz hivatalosan elismert nyelvet tartott számon. Ezeknek a törvényeknek köszönve a Vajdaság elszakadásáért harcoló Jasa Tomié cirill betűs írásmóddal kérelmezte a magyar kormánytól, hogy biztosítson fiának ösztöndíjat, a válasz természetesen cirill betűs írásmóddal érkezett: a gyermek kiérdemelte az ösztöndíjat. Ennyit a jogállamról.

(A vadkapitalizmusról) Még a városi közlekedésben is tapasztalható a kapitabzmus és a vadkapitalizmus közötti különbség. Az elsőben az emberek tudnak bocsánatot kérni. Nem azzal a mentegetőzéssel kezdik, hogy kölcsönösen lökdöstük egymást. Hovatovább ez a logika rejtezik még a tömegsírok igazolásában is.

(Formakultúra) A bécsi értelmiség még szeret kávéházba járni. Pontosan tudni, hogy ki, hová és mikor tér be. Ezzel kezdődik a formakultúra. Ha az életből hiányzik a formakultúra, akkor a művészi forma alapjai bizonytalanok. Ezért gyanakodtam mindig a bácskai formaművészekre. A mi formánk mindig megbicsaklik, akkor hiteles, ha töredezett és bizonytalan.

(Bécsi lokálpatriotizmus) Senkivel sem találkoztam Bécsben, aki nem lenne meggyőződve arról, hogy Heider a közelgő bécsi önkormányzati választásokon katasztrofális vereséget fog szenvedni. Mindig ilyesféle lokálpatriotizmusról álmodoztam.

(Elefántcsonttorony és bordélyház) Egy az elefántcsonttoronyhoz ragaszkodó költő írta: „A valóban szabad polgár az, akinek sem léte, sem a jövedelme nem függ a kormánytól." Alfred de Vigny nagyon jól tudta, hogy e nélkül még az elefántcsonttoronyból is bordélyház lesz.

(A kapitalisták rossz álmairól) Egy újkapitalista azt álmodta, hogy egy verőfényes reggelen munkásai sztrájkot hirdettek meg. Arra ébredt, hogy egész testét kiverte a verejték. Eszébe jutott a régi esti pártiskolai tananyag - természetesen az a részlet, hogy a sztrájk káros dolog -, és elkeseredetten motyogta maga elé: „Hát ezért kellet demokráciát adnunk nekik? Ezért kellett kiterjeszteni a jogokat?" Egy kisebbségi újkapitalista még ennél is kínosabb helyzetbe került. Az ő munkásai is félretették a szerszámokat, és sztrájkot hirdettek meg. Gyöngyözött a homloka és káromkodott. „Ezekért hoztam annyi áldozatot? Ezeket neveltem nemzeti öntudatra? Nem nyújtottam elég ihaj-tyuhajt? Piros csizmát és durindót? Hogy nyavalyás tíz százalékos fizetésemelés fejében elárulják a kisebbségi érdekeket?"

(Ami soha sem hangzott el) Radomir Konstantinovic, az egyik legrangosabb szerb prózaíró és esszéista figyelte meg a Milosevic-ellenes tömegtüntetések állandó jelszavát: „Le a vörös bandával." Egyszer sem hangzott el a következő jelszó: „Le a nacionalista bandával!" Talán ezzel magyarázható, hogy most sem vádolják nacionalizmussal a volt elnököt. Főleg azok hallgatnak erről a kényes témáról, akik beültek a bársonyfotelekbe.

72