Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Gálfalvi György: Szárnyas malomköveink

nagyon szerettem volna hosszasan elbeszélgetni vele, de nem volt rá alkalom: régi ismerősök vettek körül külön-külön mindkettőnket, késő éjszakába nyúlt a tré- cselés.

A bukaresti nyilvános interjú nem folytatódott; Gion Nándorral azután is többször ültünk közös asztal mellé, de sohasem maradtunk négyszemközt. Pedig éreztem, hogy hosszasan és bensőségesen tudnánk beszélgetni, például a Virágos Katona titkáról; arról, hogy valóban el lehet-e menni onnan, „ahol ronda dolgok történnek", ki lehet-e lépni abból a képből, „ahol a Megváltót korbácsolják", vagy arról, hogy meddig vihet el képzeletünk a Kopasz Halász csónakján, ha visszatérve ugyanarra a Kálváriára érünk. Bensőségesen, de a könnyedség látszatát megőrizve kellett volna beszélgetnünk azokról a remekbe szabott novellákról is, amelyeket Gion Nándor - utána nyúló emlékeiről és a frissen megtapasztalt életről - az utóbbi években közölt, s amelyekből hátborzongatóan vicsorog és vigyorog ránk az ezredforduló véres valósága.

Nem maradtunk négyszemközt Veránkén sem; úgy tűnt, nem sürgős megkeresni rá az alkalmat. Adomázgattunk és énekelgettünk, szemlélődtünk kifelé és befelé, kimenőt kapó bakaként örvendtünk szabadságunknak. Egyik utolsó esténkén Gion Nándor utánam szólt: - Gyurka, gyere vissza! Nem mentem vissza. Rossz baka voltam, a kimenőre is magammal vittem gondjaimat, nem akartam másokat terhelni velük. Egyedül ültem ki a sarokszoba erkélyére; reggel Nándor elmondta, hogy miután a többiek szétszéledtek, ő is sokáig ült egyedül a nagy közös erkélyen. Ha nem vagyok olyan béna, s kilépek hozzá, valószínűleg jót beszélgethettünk volna. De ültünk külön-külön, magunkba zárva a Duna partján, hallgattuk a fürdőző halak csobbanásait. A Duna fölött a sötétben pihék és szárnyas malomkövek röpdöstek, sem vizet, sem talajt nem tudtak fogni.

39