Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Gálfalvi György: Szárnyas malomköveink
Gálfalvi György Szárnyas malomköveink Az ember sohasem tudja, kiben és mikor csobbannak a szavai. Leszoktunk - leszoktattuk magunkat - arról, hogy figyeljünk a csobbanásokra. Még hogy csobbannak... Hiszen világos: a szavak és a mondatok hol piheként, hol szárnyas malomkövekként röpködnek a levegőben, sem talajt, sem vizet nem tudnak fogni. Amikor néhány évvel ezelőtt a bukaresti Magyar Művelődési Központ igazgatója telefonon arra kért, vezessem be Gion Nándor bukaresti estjét, s utána a közönség előtt beszélgessek el vele, mert a szerző ehhez ragaszkodik - előbb hitetlenkedtem, azután értetlenkedtem. Miért gondolt éppen reám Gion Nándor? Hiszen addig többnyire csak tanácskozásokon találkoztunk, s a tanácskozások után másokkal együtt fehér asztal mellé, kedélyes makutyi dumapartikra ültünk össze megrotyogni a történteket; négyszemközt és hosszabban csak egyszer beszélgettünk el, talán 1992-ben, a budapesti Thököly utcai szállodában, ahol ő - lakásgondjai megoldására várva - hetek, sőt hónapok óta tanyázott, én két éjszakára szállóvendégeskedtem. Behívott a szobájába, sok konyakot ittunk, s jóízűen anekdotáztunk mindarról, ami az elmúlt évtizedekben velünk és körülöttünk történt Délvidéken, illetve Erdélyben, lényegük szerint kísértetiesen hasonló körülmények között. Irodalomról alig esett szó. Noha csaknem minden megjelent könyvét olvastam, eddig egy sort sem írtam Gion Nándorról. Nem értettem, miért esett éppen reám a választása. Azon a bukaresti estén szokásom szerint szabadon szóltam, jegyzeteimet nem őriztem meg, így csak sejtem, miről beszélhettem: valószínűleg arról, hogy Gion Nándor történelmi családregénye az egyetemes magyar irodalom egyik legjelentősebb írói teljesítménye, s rangját többek között az is jelzi, hogy hősei - Rojtos Gallai István, Rézi, Török Adám, Gilike - feledhetetlenek. Valószínűleg azt a rögeszmémet is kifejtettem, hogy a köztudatba az az író kerül be, akinek a közérzetében az olvasó a saját közérzetére ismer. Úgy emlékszem, a nyilvános interjúban arra vártam választ, Gion Nándor eszköztárában a Virágos Katona és a Rózsaméz szélesen hömpölygő narrációját miért váltotta fel fokozatosan a közvetettebb ironikus előadás a harmadik könyvben - Ez a nap a miénk - és a Börtönről álmodom mostanában című regényében. Nándor vallomásos kedvében volt, egészen megfiatalodott miközben beszélt; azt az arcát mutatta, azokat a történeteit mondta el, amelyeket egy 1983-ban róla készült portréfilmjéből ismerhettem volna - de én ezt a filmet csak 2002 szeptemberében, immár halála után láthattam. A sikeres est után 38
