Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Pécsi Györgyi: Szépen beszélő férfiak legendája
Pécsi Györgyi Szépen beszélő férfiak legendája Dermesztő, de most már így igaz: csak a legutolsó éveiben ismertem személyesen Gion Nándort. Az idő persze nem számít, két nap vagy több, tudtam róla, ismertem és figyeltem könyveit, ennyi nagyjából elég is volt. És, szokásom szerint, inkább kerülgettem a szerzőt, nyilván rengeteg fontos ember forgolódik körülötte. Egy ilyen igazán nagy író körül. Korábban írtam a novelláskötetéről, félig-meddig készen volt a trilógiáról készült nagyobb tanulmányom is - azóta is úgy áll -, s azt terveztem, ha az megjelenik, vagy még inkább majd csak akkor, ha már egy portréfélét sikerül összehoznom (majd meg fogod csinálni rendesen, amikor tudod, nem sürgős, lényeg, hogy ne beszélj mellé), majd akkor, de akkor is mintha csak véletlenül találkoznánk valami közös helyen, bemutatkozom. Az írónak semmi köze a kritikához, gondoltam, a személyes ismerősség eltéríti az embert, az érintettség megköti az olvasó/értelmező gondolkodását, ítélőképességét, engem pedig a mű érdekelt. Ügy emlékszem, a Liszt Ferenc téren találkoztunk először. Szokása szerint csöndben, talán a sor szélén üldögélt, kissé feszültnek látszott. Egyáltaláír nem tűnt fontos személynek, mintha kicsit idegenül mozgott volna, enyhe zavartság- gal, van-e itt helye, vagy máris menjen haza. Pedig figyeltek rá, viszonylag sokan dedikáltattak, az asztaltársaságból leginkább nála meg Lázár Ervinnél, jóllehet Gionnak igen mérsékelt volt a reklámja. Aztán később sokszor összeültünk, mindenféle hülyeségeket fecserészni, meg motyorászni; ami azt jelentette, hogy többnyire én mentem hozzá a lepusztult Kőbánya talán egyetlen polgári utcájában lévő lakására, mindig délelőtt, egy üveg konyakkal, amiből többnyire csak ő ivott, én az Újpest-Kőbánya szakaszt a kis Polskimmal tettem meg, a tömegközlekedés elviselhetetlenül hosszú lett volna. A délután tabu volt, gyerekkorától furcsa életritmusa alakult ki, éjjel nem tudott aludni, mindig délután aludt, ha ilyenkor mégis egy telefon, rettentően tudott haragudni (a jóisten áldja meg, hát ne ilyenkor telefonáljon, amikor én alszom - csóvál- ta-ingatta a fejét, kicsit rosszkedvűen, kicsit értetlenkedve). Rituális találkozások, beszélgetések voltak. Folyamatosan cigarettáztunk, ő tízpercenként fölállt, leöntötte a vécében a csikkeket, visszaült, mögötte a falról egy róla készült festményről kicsit lilább-vörösebb Gion nézett, az igazi meg komótos lassúsággal és szisztematikussággal, elaprózva iddogálta a konyakot, pont olyan tempóban, hogy a már megivott alkohol teljesen föloldódott benne, mire a következő kortyhoz elért. Sosem látszott rajta, hogy ivott volna, erre ügyelt is. 34
