Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Pécsi Györgyi: Szépen beszélő férfiak legendája

Miről beszéltünk? Mindig ugyanarról. Gion figyelt és kérdezett, figyelmesen hallgatott, a hétköznapi életemről, a gyerekekről, miből élek, s hogy most éppen pontosan mit is csinálok, dolgozom-e valami komolyabb munkán vagy megint csak ellófrálod a napodat, pedig benőhetne már a fejed lágya, kivel találkoztam, és kivel mit beszéltem, várta a híreket, hátha történik valami, de nem igazán történt semmi. Akkurátus pontossággal beszámolt, kivel mit intézett, mennyi honoráriumot kapott a novellájáért bruttó és nettó (ezt a könyvelői beszámolót tőlem is elvárta), megállapítottuk, hogy nagyon kevés, de nincs mit tenni. Korábban a Holmi, a Népszabadság is, aztán már csak a Kortárssal meg a Forrás sál maradt eleven a kapcsolata, Kis Pintér, Fűzi, írt, telefonált, megegyeztek a soron következő novellában, melyik hol jelenjen meg, aztán szóba került Pintér Lajos, Szakolczay, Domokos Mátyás, és szinte mindig a szembe-szomszéd, Radics Viktória. És persze fia, lánya, felesége (a feleségem -, mondta, talán kétszer, ha a nevén: Eszter), ők miből és hogyan élnek, sajnálkozott, hogy a veje történelemtanár, nem keres túl sokat, orvos lánya sem, így nem lesz egyhamar unoka; aztán a sors ajándékaként, fia mégis megajándékozta egy fiú unokával, roppant büszke volt rá, ugye szép gyerek? (tényleg nagyon szép), pont olyan szép, mint a nagyapja! Később a Magyar Művészeti Akadémia „ifi" csapatába, az Aurába ő ajánlott, s mint egy gondos atya vagy felelősségteljes pedagógus, körültekintően, a legapróbb részletekre kiterjedően beszámoltatott mindenről, jutottunk-e valamire (nem jutottunk semmire), pontosan miről is beszéltünk, és lesz-e az egésznek jövője. Amikor ajánlott, egy belvárosi kocsmafélében találkoztunk, percnyi pontossággal érkezett, előtte este is telefonált, aznap reggel is, felindult volt, hogy muszáj találkozunk, nagyon fontos dolgok történhetnek, és ő bízik. Ekkor láttam, egyetlen alkalommal igazán lelkesültnek, tettre késznek, szabadon engedte az álmait, és elhitte, amitől annyira szenvedett, hogy végre kinyílhat ez az ország: az Akadémiát az országgyűlés köztestületté nyilvánítja, az elit értelmiség megkapja a jogosítványokat, nem politikusok meg erőszakos hivatalnokok uralmát szenvedjük, hanem a kultúra mentén épül az ország, eljön a becsületes emberek ideje, kiderül az igazság, a nemzet a legszebb vágyait válthatja valóra. Tényleg szép álom volt -, aztán húzódott az országgyűlés döntése, majd elakadt, elhalt. Tervezgettük, csak úgy ketten, Kőbányáról Magyarország jövőjét, meg morgolódtunk közben, hogy egyszerű dolgokat sem tudunk elintézni, és hogy mindez miért és miért nem. Gion még bízott, sokáig, talán az egyetlen reális lehetőségnek gondolta (sajnos, a politikusainkban nem igazán bízhatunk), kapaszkodott benne; alig mozdult ki otthonról, de az Akadémiához többször is összeszedte magát, hátha, hátha mégis lehet belőle valami, a fene egye meg, nem lehet, hogy ne tudnánk megcsinálni, nem lehetünk annyira hülyék meg ostobák.

Csodálkoztam, hogy képes ennyire ügyviteli szinten közlekedni a világban, ennyire hétköznapi szinten számon tartani dolgokat; sosem felejtett el semmit, kit mikor kell fölhívnia, kinek mit kellene elintézni, és nem hiszem, hogy bárki, ha hozzáfordult, elutasította volna (írnom kéne a regényemet is, a fene egye meg, de hát az ember mégsem írhatja örökké csak a regényeit, pláne ha nem is keres vele valami túl sokat), hogy lehet ennyire megbízható egy igazán nagy formátumú író. De megszokta, még otthonról, hogy hivatalt visel, felelős mások sorsáért, nem csak képle35