Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Maros Miklós: Magyar Vonnegut

ben", a múltban való keresgélés során általában történik. Egyáltalán Vonnegut esetében többnyire mintha a jövő kerülne vissza, jelenne meg a múltban, hangsúlyozván mintegy a dolgok elkerülhetetlenségét, a későbbi események megváltoz- tathatatlanságát. Mindezzel együtt nyilvánvaló a gesztus, a felmutatás szándéka: nincs mellébeszélés, nincs kibúvó, nincs tovább semmi helye struccpolitikának, nincs az esetleg megússzuk buta reménye, a jövő egyértelmű, s ennek a tudásnak birtokában kell a jelent is másként látni, megélni.

Hasonlóképpen jelenik meg, és talán hasonló funkcióval, például a „Miénk ez a nap"-ban Gionnál a jövő számos előre- vagy, ha úgy tetszik, visszavetített pillanata. Ráadásul a regényfolyamnak ez a része az, amely legérzékenyebben kapcsolódik a jelen, illetve közelmúlt aktuális eseményeihez. Nem nehéz a jövőpillanatok hideg józanságában mindenfajta illúzió kritikáját sem észrevenni. Nem a Tenkes kapitánya történetét láthatjuk, ahol szántszándékkal felejtjük a dolgok tudott végkifejletét. Még egyszer, leírhatjuk itt is: nincs mellébeszélés, nincs kibúvó, nincs tovább semmi helye struccpolitikának, nincs az esetleg megússzuk buta reménye, a jövő egyértelmű, s ennek a tudásnak birtokában kell a jelent is másként látni, megélni.

Aztán a személyesség! Kurt Vonnegut regényeiben a legkülönfélébb módon, de mintegy kötelező tartozékként jelenik meg a privát szféra, s vele a személyes reflexiók. Mondhatnánk azt is, hogy van ebben valami jellemzően amerikai, mármint abban, hogy hálás ott a közönség mindenfajta bizalmasságért. Hogy bekukucskálhat a magánéletbe is. Ez egyben a mézesmadzag talán. Láthatjuk persze azóta (tévéműsorokból már), hogy lassan az egész világunknak, nemcsak Amerikának válik jellemzőjévé ez.

Vonnegutnál a személyes szféra viszont azzal a nagyon fontos funkcióval bír, hogy ezáltal lesz hitelesített és egyben mintegy a realitások részét képező mindaz, amely e személyes hitel nélkül a befogadó számára talán csak képletszerű és pamfletszerű, abszurd és fiktív maradna. A személyesség katalizáló hatása folytán viszont e világ nem(csak) egy író „kreálmánya", hanem valós személy igazi nyűge, félelme valósága.

Gionnál finoman bújtatott, de hasonló okok miatt szintén rendkívül fontos a személyesség jelenléte. Szenttamás mint helyszín kezdettől fogva nem véletlen, s a „Latroknak"-trilógia esetében úgy is közelíthetünk, hogy Gion ügyes csellel, bújtatva láttatja személyes jelenlétét saját nagyapjának alakja mögött. Vélhetnénk, hogy korán, ösztönösen megérezte, hogy a globalizálódó világban esetleg a nagyon egyedi, a személyes számíthat, ha számíthat bármiféle figyelemre, de az ő esetében nyilván az összekevert népek, emberek világa volt inkább jelenvaló, az általános arctalanság, az eltűnés egy más valamiben veszélye. S éppen ez a személyesség, megélt jelenlét ad hitelt, ad valóságot a legendáknak. Mert legenda Romoda, az ácsmester, legenda Rézi, legenda Lusztig, a zsidó órás, legenda Török Adám, hosszan sorolhatnánk. A személyes élményen keresztül lesz legenda élő, válik az élő legendává, s láthatjuk a legendák eltűnését is. Személyes sorsok jelzik az illúziók szertefoszlását. Személyes döntésekben tarthatók még meg bizonyos hősies gesztusok: Lusztig Marci, majd Török Ádám is ünneplő ruhában indulnak halálba. De az ottmaradók egyetlen esélye a nagyapa figurájának, Rojtos Gallainak elfogulatlansága. Nincsen többé magány.

33