Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Maros Miklós: Magyar Vonnegut

még mindig fenntartom (részben), hogy ő a magyar Vonnegut. Ez ugyanis nem azonosítás, hanem felismerése valamely jegyek hasonlóságának a művek hatása s a befogadás élménye felől nézvést, továbbá ezen jegyek alapján tágabb összefüggések játékos sugalmazása. Az is lehet, hogy azt játszom, mint a kőleves meséjének hőse.

Maradjunk így a hasonlóságoknál. Legfontosabb talán számomra az, ami Vonnegutnál fogalmazódik meg így: Nincsen többé magány! Valami „azértse" dac ez, kifejeződése annak, hogy nem hajlandó megadni magát a műveiben bemutatott, jellemzően eluralkodó civilizációs elsivárosodásnak. Daccal hát, e világon belül és kívül, külön világot teremt szereplői számára, ahol az elemi, emberi érzetek és érzelmek, az egyszerű logikai konstrukciók, észérvek térnek vissza, és eltűnik minden, ami kimódolt, minden, ami hiteltelen. Ebből eredően eltűnik minden kirekesztettség, hozzá nem férhetés, személyes magáramaradottság.

Milyen hasonlósága lehet e kései utópiának Gion világával, hol itt az érintkezési pont? Ha Gionról gondolkodva visszafelé haladunk, azaz az „elsivatagosodott" környezettől, a világvég helyzettől, akkor az ő esetében véglegesen és visszavonhatatlanul a háború jelent hasonlót. A háború ugyanis szinte eleve adott külső környezetként, elsősorban, s szinte kizárólagosan háttérként, meghatározó szerepet játszik Gion regényeiben. Jelenléte, illetve elmúlt és eljövendő volta az átmeneti békeidőkben is érzékelhető. A háború az a környezet, melynek előterében (és erőterében) s ezzel együtt mely által mozognak, mozoghatnak, mozgattatnak a szereplők. Ennek vetületében egyszerűsödnek le emberi viszonylatok, s ennek ellentétes hatásaként válhatnak alapvető emberi szerepek, magatartásformák és minőségek mitikussá. A dolgok és viszonylatok így kialakuló egyértelműsége itt, Gion világában is a kimódoltságot teszi értelmetlenné, érvénytelenné. Egész pró- zaian is megfogalmazva akár: napi érdekek, s nem annyira a (persze jelenlévő) történelmi-civilizációs tradíciók válnak meghatározóvá. Ezzel furcsamód teremtődik meg világának kettős közösségisége, ahol a tradicionális élmény mellett nagyon meghatározó lesz az adott helyzet diktálta („vész") közösségi etika. Gion világában minden cselekvés ehhez viszonyítottan válik értelmezhetővé. A dolgok lecsupaszodnak, egyértelműsödnek, eltűnt a beláthatatlan, aki magáról dönt, másokról is és felelősen dönt, dönthet: nincsen többé magány. A döntésre való képesség hitét nem adja fel Gion sem.

Mindkét helyszínen, tehát a világvégi szétesett civilizációban Vonnegutnál és a háborús, szétszakadt, monarchiás, majd magyar és délszláv világban is furcsa médiumok, olykor paradox módon látszólagosan magányos vagy csak látszólag nem magányos médiumok, egy Billy Pilgrim, egy Kilgore Trout vagy egy Fodó tanár úr, s főképp egy Rojtos Gallai közvetítik a világhoz ezt az élméiryt, s ami megint csak közös: a siker nem sok reményével bár, mégis kitartóan.

Természetesen először csak bizonyos formák sugallják, sejtetik e hasonlóságok, gondolati párhuzamok, rokon világértelmezések lehetőségét. Egyértelmű funkciója van például „Az ötös számú vágóhíd" esetében az alkalmazott „tralfamadori táviratstílusnak", azaz a kísérletnek a dolgok, események szimultán felmutatására, ahol az időszerkezet megbontása jellemzően nem múltbeli okot, motívumok keresését jelzi a későbbi események magyarázatához, ahogy az „normális eset32