Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - „...csak nézett ránk és hallgatózott" (Gion Nándorral beszélget Elek Tibor)

utódok, hogy miért írom én azt a Csorbákról, hogy szegények voltak, igaz ugyan, de nem szép, hogy ezt írom. Ilyesmikre is kell vigyázni, mert van, aki ezt szégyellj.- A Latroknak is játszott második része, a Rózsaméz azzal a mondattal zárult: „Reggel a magyar csapatok Szenttamásra értek." Ez a mondat igényelte, kívánta a folytatást, meg az olvasók is, aztán vártunk vagy húsz évet rá, az Ez a nap a miénk című regény 1997-ben jelent meg, holott már 1981-ben azt mondtad a Görömbei Andrásnak adott interjúdban: „Az anyag többé- kevésbé összeállt", „1981-ben elkészül." Mi az oka a csúszásnak, a jó húszéves késlekedésnek? A földolgozott történelmi korszak, a téma politikailag kényes volta, a személyes életed alakulása (különböző közéleti posztok betöltése), esetleg esztétikai problémák?- Ez egy regénytrilógia, ami most bővül tovább. Az első rész a századfordulótól az első világháború végéig játszódik, a második rész innentől 1941-ig, a második világháború begyűrűzéséig. Ezt én megírtam, úgy ahogy, de ezt még meg lehetett írni. A harmadik résszel (ami a második világháború idején játszódik), aminek a késlekedését a fejemre olvastad, elég gáládul, azért volt baj, mert én nemcsak a második világháborút, hanem az azutáni hónapokat is meg akartam írni, tudniillik erről itt évtizedeken keresztül hazudtak. A Hideg napokat emlegették Cseres Tiborral az élen (idézőjelben mondom), s hogy milyen gyalázatosán viselkedtek a magyarok, kivégeztek 3-4 ezer szerbet, belelőtték őket a Dunába stb. Közben senki nem mert beszélni, mert nem lehetett beszélni arról, hogy '44 utolsó napjaiban nem négy, hanem negyven vagy ötvenezer magyart fűrészeltek ketté, fejeztek le, kínozták meg. Nekem ezt kellett volna megírni abban, amit ígértem, nem hagyhattam abba a háború végével. Már a korábbi könyveimmel is voltak bajaim, mert megpengettem kényes témákat, de valahogy mindig megúsztam. Ezúttal is biztattak többen: írjam meg ezt is, mert elég sunyi vagyok ahhoz (mondták), hogy úgy meg tudjam írni, hogy igaz legyen, de ezt is megússzam. Addig töprengtem a feladaton, amíg megváltozott a világ. Mert ennek nem lehetett nekimenni úgy, hogy majd felületesen elkenem, majd valamit mondok, tudtam, ha az ember kimond valamit, akkor azt ki kell mondania. Úgy, hogy hiteles legyen és súlya legyen. Persze belejátszik az is, amit a bevezetődben említettél, hogy mindenféle közéleti tisztségeket, állásokat betöltöttem az írószövetségi elnökségtől a rádió főszerkesztőségig, tehát nem is volt annyira időm, hogy írjak. Múltak az évek, és eljött a rendszerváltás, amikor már nyugodtan, nyíltan lehetett beszélni ezekről a dolgokról, csakhogy ekkor már minden második újságíró beszélt róluk. Megírták, hogy itt ennyi és ennyi embert, így és úgy legyilkoltak. Nekem regényíróként meg kellett formálnom egy történetet, amelyben nemcsak a tömeggyilkosság ténye van kimondva, hanem egy-egy ember sorsán keresztül be lehet mutatni, mik, hogyan történtek. Na, ezért volt ez kissé nehézkes.- Életműved egyik fele regény, a másik novella, illetve novellafüzér, novellaciklus. Hogyan viszonyulsz ezekhez a műfajokhoz?- A regény az én műfajom, azt szeretem. A regény az hagyja kidolgoztatni magát - csúnyán fogalmazva. Ha elkezdek valakiről vagy valamiről írni, például azt, hogy valaki átment a hídon és ott valakinek a lábába rúgott, de észre veszem, hogy ez az ember sokkal életrevalóbb, még több mindent lehetne róla mondani, akkor a regényben lehetőségem van rá. Menet közben is kiderülhet, hogy dagadhat a történet, szépen, ráérősen lehet alakítani a cselekményt. A novella sokkal gonoszabb műfaj. Az ember a novellában rövidtávon kilő nagyon jó ötleteket és történeteket, be kell szorítani mindent úgy, hogy az egésznek legyen eleje, közepe, vége, feszes legyen. A regényben úgy elvagyunk hosszasan és elvan az olvasó is.- Régi szokásod, hogy regényeidet, mielőtt még könyv lenne, sőt már a megírásuk közben, fejezetenként közlöd folyóiratokban. így volt ez már a Kétéltűek a barlangban, de Börtönről álmodom mostanában, és az Ez a nap a miénk esetében is, ami éppúgy a Forrás című folyóiratban jelent meg, mint most a folytatás, az Aranyat talált. Móriczék korában, a két háború között ez bevett szokás volt, de ma már nem annyira. Több kérdésem is van ennek kapcsán. Nem érzel-e kockázatot a

19