Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - „...csak nézett ránk és hallgatózott" (Gion Nándorral beszélget Elek Tibor)

- Az egyik interjúdban említed, hogy egyfajta „dúsított realizmust" művelsz. Mit értesz ez alatt, és egyáltalán, mi jellemzi a Te realizmus-koncepciódat, mi annak a lényege?- Hosszan és nagyon unalmasan lehetne erről elmélkedni, de megpróbálom másként. Vegyük a regényeimben szereplő Török Adám példáját! O egy rablógyilkos volt a valóságban is, nem kitalált figura. Ha kellett, Török Ádám gátlástalanul rabolt és gyilkolt, mert az volt a véleménye, hogy márpedig ez neki jár. Ugyanakkor legendák is kavarogtak a személye körül. Egy kisebbségi sorsban élő magyar népcsoportnak is a képviselője volt, és miután gátlástalan ütött, szúrt és lőtt, és főleg a szerb hatalommal szemben, így kissé magyar nemzeti hős lett. No, itt kezd a dolog valamiképpen színesebbé válni, és itt jön be a „dúsított realizmus": van egy rablógyilkos, aki nem fél semmitől, de kisebbségi sorsban élő magyar, és így sem fél senkitől, nem fél a szerb hatalomtól sem, igaz, nem azért, mert egy nemes lelkű Robin Hood, hanem, mert egyszerűen el akar venni valamit, és ha egy szerb rendőr áll vele szemben, akkor minden további nélkül elvágja a nyakát. De, amikor mesélik a történeteit, akkor már azt mondják, hogy ez a Török Adám aztán milyen belevaló gyerek volt, milyen kemény magyar férfiú. Ezt próbáltam én megfogni úgy, hogy ne szépítsem túlzottan meg az ő történetét, de a valós történeteknél valami többet hordozzon a mindennapi élete és sorsa. Ezt értem én a dúsított realizmuson. Ebben kicsit benne van az is, hogy mi történt a valóságban, de nem riportokat írok, és nem tényregényt, hanem regényt. S amikor regényt írok, akkor jogom van kissé belemagyarázni a hőseim cselekedeteibe, jellemébe valami többet, ami a valóságban nem volt benne, esetleg valami kevesebbet.

Egy másik példa lehet írásaim nőalakjai. Egy buta tyúk, egy nő, akinek írói ambíciói voltak, egyszer azt mondta, hogy ez a Gion nem ért a nőkhöz, nála a nők vagy boszorkányok, vagy pedig tündérek, nincs köztes állapot. Elgondolkoztam, megnéztem a nőalakjaimat, és észrevettem, hogy tényleg igaza van, és nem is olyan buta tyúk. De azzal nyugtattam meg magam: ha tetszik, ha nem, én így látom a nőket, öregeket, fiatalokat. Vagy nagyon visszataszítónak (ez a sokkal ritkább), vagy nagyon szépnek. A nők azok szépek, s ha igen, akkor én így írok róluk. Lehet, hogy kicsit idealizálom őket, de én így látom őket, s akkor miért ne láthatná más is így őket. Ez is egy kicsit a dúsított realizmus. Ha én hozzám eljön a hetvenéves Emiké Párizsból és azt mondja, hogy franciára lefordított egy novellámat, akkor nekem Emília igenis szép, s akkor mondhat nekem bárki bármit, hogy öreg és csúnya, nekem igenis szép. Ez is egy valós példa.- A valós helyzetekről, történetekről, szereplőkről (akik gyakorta ráadásul saját nevükön szerepelnek műveidben), jut eszembe, hogy neked soha nem volt gondod, konfliktusod ebből, hiszen irodalomtörténeti és mai példák is vannak arra, hogy könnyen bajba kerülhet az író művei valószerűsége miatt?- Ha valaki szépirodalmat ír, akkor azért vigyázzon arra, hogy ne ismerjenek magukra az emberek. Például azok, akikről én írok, azok nem tudnak írni, esetleg csak levelet, mert más kétkezi foglalkozásuk van: szántás, vetés, köszörülés stb. Ok nem tudnak nekem válaszolni, ilyenkor ajánlatos tisztelni az embereket. Én úgy vagyok, ha valakivel beszélgetek, akkor odafigyelek rá. S ha úgy érzem, hogy valami olyat mondott, ami érdekes, akkor legtöbbször megkérdezem, hogy nem baj-e, ha felhasználom, ha megírom. S ha azt mondja, hogy nem baj, akkor megírom. Ha a szereplőim közeli rokonaim voltak, azokat névvel szerepeltetem, velük aztán majd jól kiveszekszem magam otthon, ha azt mondják, hogy hülyeségeket írtam, de ez a családban marad. A többi szereplőnél viszont mindig megváltoztatom a nevet. Mellesleg így is volt bajom, mégiscsak ráismertek. írok például egy szenttamási családról úgy, mint egy közismerten verekedős családról, akik bicskával jártak a kocsmába, és oldalba szurkálgatták a felebarátaikat, amikor italozás közben összeszólalkoztak. Nem az igazi nevükön, hanem a csúf nevükön (Csorba) szerepeltettem őket, de nem az volt a baj, hogy azt írtam róluk, hogy késeitek, hanem hogy egy félmondatban azt írtam: a Gionok és a Csorbák szegények, koldusszegények voltak. Ekkor jöttek a „Csorba"

IS