Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - „...csak nézett ránk és hallgatózott" (Gion Nándorral beszélget Elek Tibor)

rok vagytok, nem is vagytok egészen magyarok, ti valójában kozmopolita zsenik vagytok, mi adunk pénzt, hogy jelentessétek meg az Új Symposion című folyóiratot, ahol mindent írhattok, az oroszokat is szidhatjátok magyarul (amit akkor csak mi tehettünk meg az egész magyar nyelvterületen), de ti valójában világpolgárok vagytok, valójában jugoszlá- vok vagytok. Kísérletezhettek ti akármivel, nem úgy vagytok ti, mint a magyarországi írók, hogy esküdni kell a szocialista realizmusra, nyugodtan foglalkozzatok csak a modern irányzatokkal. És mi bele is mentünk ebbe a játékba, mert jó volt, hogy nyitva volt előttünk a pálya, Jugoszláviában elfogadtak bennünket, mert mi voltunk azok a jugoszláv magyarok, akik (ahogy mondták) nem nemzetieskednek, akik internacionalisták. Magyarországon ugyanakkor gyanúsak voltunk, mert kacérkodtunk a szürrealizmussal és egyéb avantgárd irányzatokkal, de épp emiatt mi még fontosabbak lettünk a magyar nyelvterületen.

Visszatérve a saját indulásomra: amellett, hogy a havi fizetésemért újságíróként kőkeményen megdolgoztam, írtam a regényeimet. Az első elég silányra sikeredett, kicsit trükkösködtem, moderneskedtem. A kritika szerencsére elég jól fogadta, kalapáccsal nem vertek fejbe, sőt időnként még dicsértek is. De akkoriban döbbentem rá, hogy kisebbségi magyarként túlságosan nagy luxus lenne az, ha csak moderneskednénk, mondani is kellene valamit, mégpedig a valóságról. S a második (a pályadíjnyertes) regényem (Testvérem loáb, 1971) már ennek a szándéknak a szellemében született, s ebből lett az első bajom íróként, de valójában íróként is ezzel a könyvemmel szereztem nevet.- Prózád hátterében a kezdetektől mindmáig meghatározó erővel van jelen a szülőföld, a szenttamási, a bácskai táj a maga emberformáló, soknemzetiségű társadalmával. Úgy látom, a szülőföld (legyen szó akár regényről, novelláról, novellaciklusról) kimeríthetetlen forrásnak és élményanyagnak, a legfőbb ihlető erőnek bizonyul számodra. Más íróknál is megfigyelhető (különösen első müveikben), hogy az otthonról hozott anyagból táplálkoznak, de ilyen következetességgel, súllyal keveseknél. Te miben látod ennek a magyarázatát?- Az emberekben. Én az a fajta ember vagyok, aki, ha szembe nézek valakivel és beszélek valakivel, akkor sohasem beszélek fölöslegesen, és inkább kérdezni szoktam, de nem azért, hogy teljék-múljék az idő, hanem oda is figyelek a válaszra. Ez velem született adottság, hogy odafigyelek az emberekre. Például régi gyerekkori barátaim még most is azt mondogatják - aminek én abban az időben nem voltam tudatában -, hogy itt volt ez a Nándor, aki állandóan csak nézett ránk és hallgatózott. S ha ők így látták, akkor ez valószínűleg így is lehetett egy kicsit. Ez az az időszak volt, amikor nálunk nemhogy televízió nem volt, de rádió sem volt, sőt áram sem volt. Az emberek leültek és beszélgettek, és általában volt mondanivalójuk egymásnak. Én odafigyeltem mindenkire, a rokonokra, a szomszédokra, majd leülepedtek és később előjöttek ezek a tőlük hallott történetek. Nemcsak azért, mert szépen tudtak mesélni, hanem mert igen kegyetlen időket éltünk át. Gyerekfejjel születtem bele a második világháborúba, azokba az időkbe, amikor bevonultak a magyar csapatok a Bácskába, majd amikor kivonultak a magyar csapatok, és az ott maradt magyarokat kezdték irtani, de úgy, hogy keresztvágó fűrésszel kettéfűrészelték, karóba húzták őket. Én akkor gyerek voltam, de ezeket a történeteket hallottam. Aztán az évek múltak, de ezek az évek továbbra is nagyon komisz évek voltak, és belém ivódtak. S amikor már tanultam az irodalmat és tudtam, hogy az irodalomnak miről kellene szólnia, akkor jöttem rá, hogy azok, amiket én annak idején hallottam, azok fontos dolgok, s ezekről nekem jól kellene írni, hogy aki elolvassa, az is érezze, hogy fontos, amit olvas. Innen van az, hogy szinte kiapadhatatlan ez a nyersanyag, ami akkor halmozódott föl. Beleszülettem egy kegyetlen korba, amikor jó beszédű emberek tudták elmondani, hogy mik történtek, és én éppen abban a korban voltam, amikor ezt regisztráltam, méghozzá hosszútávon.- Fantasztikus memóriád lehet.- Valóban, a feleségem is mindig ezt mondja.

17