Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk"

újságírókat. Ezeket én mind kivédtem, nem engedtem, hogy behívják őket, egyszerűen sunyi balkán módon azt mondtam, hogy akihez becsöngetnek éjjel, mert éjjel vitték a behívókat, ne nyisson ajtót. A felesége nyisson és mondja azt, hogy nincs a férje otthon. Ha megkapta a katonai behívót, azonnal hívjon föl engem otthon, mindegy, hogy éjjel, bármikor, és egy hétre tűnjön el valahova. Én pedig másnap bemegyek a rádióba, és azt mondom, hogy tegnaptól rendkívüli szabadságra küldtem el. Jöttek is aztán hozzám a belügytől meg a titkosszolgálattól, hogyhogy mindig a behívottakat küldöm el rendkívüli szabadságra. Mert az egy hét olyan volt, hogy például 1000 embert be kellett hívni a frontra. Akkor kivittek 3000 behívót. Nemcsak én tudtam ezt, hogy ez elől ki lehet surranni. Mások is tudták. Addig mentek, amíg az ezer embert össze nem szedték. Amikor összeszedték az ezer embert, akkor a többit békében hagyták. De egy hét múlva visszajöhettek. Senki sem tudhatta, hogy ki tud-e bújni ily módon másodszor vagy harmadszor. Kezdtek elmenni. Kezdett fogyatkozni a szerkesztőségem, anélkül, hogy fogyasztották volna. A férfiak szökdöstek át Magyarországra. És nekem nem engedték, hogy fölvegyek új embereket. Kezdett döglődni az, amit fölépítettem. Akkor mondtam, hogy ehhez én már nem adom a nevemet, hanem átjövök Magyarországra. Lemondtam, eljöttem. Becsöppentem ebbe a magyar miliőbe, s nem mártírként. Nem fogadtak tárt karokkal. Se lakást nem kaptam, se állást. Amennyi pénzt átmentettem, azon a gyerekeimnek tudtam lakást venni. 1993- ban jöttem át. Vettünk magunknak is a feleségemmel egy lakást. Elkezdtünk dolgozni. Egyebek között írtam egy novellát az MTI pályázatára. Első díjat nyertem vele. Szerencsém van a pályázatokkal.

Nem baleset lesz

Barátságtalan téli éjszakán, egy koszos nemzetközi gyorsvonat módfelett nedves fülkéjében kissé nehéz a régi szép nyarakról és a zöldellő szőlődombokról társalogni még akkor is, ha szép széles és napsütéses fényképet raknak az ember elé.Bozóki Sándor azonban szelíd buzgósággal szedegette elő feneketlen aktatáskájából a baranyai fényképeket, amelyeken éppen akkor érett a szőlő, gazdag szüret ígérkezett, és amint elmondtam, tényleg gazdagon szüreteltek azon az őszön. Fiatal lányok szedték a szőlőfürtöket, és esténként gyönyörűen énekeltek. Aztán persze oda is elért a háború. Bozóki Sándor elmenekült a Drávaszögből, emelt vérdíjat tűztek ki a fejére. Talán azért, mert jámbor könyvtárosként nem a legmegfelelőbb könyveket osztogatta az olvasóknak, vagy csak a nagy kőháza, hűvös borospincéje miatt. Elég az hozzá, hogy sürgősen távoznia kellett. Azóta előadásokat tart a könyvtárosok összejövetelein unalmas szakmai tudnivalókról és ebből kifolyólag sokat utazik. A debreceni vasútállomáson futottunk össze teljesen véletlenül. Fölszálltunk az első gyorsvonatra, amely Budapestre tartott. Bozóki Sátidor ragaszkodott hozzá, hogy a büfé melletti első dohányzófülkébe üljünk, mivel mindketten erős dohányosok vagyunk. A dohányzófülkében azonban nem voltak hamutartók, garázda emberek letördelték valamennyit. Bizonyára részegek voltak az előttünk utazók, mert igen sok sörösüveget és két vodkásüveget hagytak maguk után. Az üres üvegek a lábunk mellett gurultak előre és hátra a vonat zakatolásának ütemére. A padlószőnyeg lucskos volt, vodka- és sörszagú, de Bozóki Sándort, az edzett utazót ez egyáltalán nem zavarta, kinagyított szőlőfürtöt nézegetett, és mosolyogva

12