Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk"
vembe, hogy munkaviszonyban vagyok, és egyszer majd nyugdíjat kapjak. Ugyanakkor, mivel kezdettől fogva író akartam lenni, nem géplakatos, nem újságíró, nem főszerkesztő, emellett írtam a könyveimet éjszakánként. Még mindig tartott ez az eléggé jó hangulatú jugoszláv szocializmus, ami nemcsak abban nyilvánult meg az ottani magyarság felé, hogy az egyetemen magyar tanszéket lehetett nyitni, hanem egy egészen erős magyar könyvkiadó is volt. Annyira erős, államilag támogatott, és ezt bizonyíthatja Vathy Zsuzsa, aki itt ül és nagyjából egykorúak vagyunk, ugyanaz a generáció, hogy nekem, ahogy elkezdtem írni a könyveimet, már három-négy könyvem megjelent, amikor neki itt Budapesten még csak egy. Nem biztos, hogy azért, mert én sokkal jobb vagyok vagy jobb vagyok, hanem ilyen lehetőségek voltak. Én írtam a könyveket, s a civil karrierhez hozzájárult az is, hogy közben megjelentek könyveim. Ezek a könyvek nein voltak egészen problémamentesek. A pályafutásom legelején úgy nézett ki, hogy csatlakoztam egy csoporthoz, van, aki hallott róla, van, aki nem, úgy hívták, hogy az Új Symposion csoport. Abszolút kozmopolita, abszolút modern és minden, amit akarunk. Erre is volt igen sok pénz, azért, mert hogy kozmopolita és modern volt, ebbe beletartozott egyfajta jugoszlávság is. Valahogy ez a csoport úgy vallotta magát magyarnak, hogy különb magyar, mint az anyaországi magyarok, akiket megszálltak a szovjetek, és egyébként is gyávák meg amit akarsz. A romániai, csehszlovákiai magyarokról nem is beszélve. Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk. Nagyon félrevitte a csoport legtöbb tagját ez a jugoszlávság, de bevallom férfiasán, az első könyvemet, az első regényemet kicsit én is ebben a szellemben írtam meg. Nem volt igazán jó regény, az volt a címe, hogy Kétéltűek a barlangban. A kritika valahogy úgy elfogadta. Nem dorongoltak le, dicsérgettek, kezdték jegyezni a nevemet. Azután megírtam egy másik könyvet, aminek az volt a címe, hogy Testvérem, Joáb. Ezt pályázatra írtam meg, mert ebben a bőségben arra is volt pénz. Az ottani irodalomtörténészek kijelentették, hogy nincs elegendő és nincs igazán jó magyar regény Jugoszláviában. Kiírtak egy pályázatot, meghívtak húsz embert, adtak nagyon szép előleget, és nagyon szép díjakat tűztek ki. Jeligés pályázat volt. Akkor nekem már kezdett nem tetszeni ez a túlozottan nagy jugoszlávság, mert azért sok mindent tapasztaltam, azzal együtt, hogy újságíró is voltam, meg gyerekkoromtól kezdve sok mindent láttam, ami ellentmondott annak, amit nekünk okítottak. Éreztem, hogy itt valamiféle kirakatpolitika zajlik, aminek én is része vagyok. Amit mondjuk újságíróként vagy civilként, látszólag, el kell hogy fogadjak, de íróként már nem. Megírtam a regényt, ez 1968-ban volt, amikor a csehszlovákiai események megtörténtek. Kicsit csapdába szaladtam, tudniillik a jugoszláv nagypolitika elítélte a csehszlovákiai beavatkozást. Én is elítéltem. Úgy gondoltam, hogy végre sínen vagyok a napi politikával. Megírtam egy elég kemény regényt, nem túlzottan, az akkori viszonyokhoz képest, ahol nagyon leszóltam a Szovjetuniót és az oroszokat, és gondoltam, ha már ennyire összhangban vagyok a napi politikával, valamit azért be lehet írni, és bedobtam, azt hiszem én voltam az első, aki ezt ki merte mondani, mert a háború után visszhangzott Közép-Európa és nemcsak Közép-Európa a „Hideg napok"-tól, és senki 5
